Luckalakó személyes blogja

Egy ideje már feladtam a to do listák követését, így a blogírás is kimaradt (és, hogy még mi minden más, azt meg sem merem nézni a néhai to do listámban...).

Az van, hogy az előző év hajtása után fogtam magam, és kipurcantam. Nehezen veszem rá magam a "munkára", legyen az írás vagy szerkesztés, és sokkal szívesebben nézek sorozatokat, mint egészséges lenne. Vagy egyszerűen csak lötyögök értelmetlenül. Az, hogy ránézzek a to do listára, épp olyan valószínű, minthogy sorbaálljak egy sétarepülésért, magyarul semennyire. Marad a semmittevés, a napok meg peregnek nyom nélkül.

De most eszembe jutott, és összegzem, hogy állok most.

1.) Nagyon sokat tanultam írástechnikából az elmúlt években, ugyanakkor nagyon sokat felejtettem informatikából. Egyik sem volt szándékos és tudatos, most mégis ihatom a levét, mert ősztől megyek vissza dolgozni, és gondolom sejtitek, hogy nem váltok szakmát (egyrészt közel nem fizetne annyit, másrészt írónak-szerkesztőnek-korrektornak lenni csak addig buli, amíg nem kötelező).

2.) Az agyam megszűnt, ami nem tudom, hogy az anyuka-üzemmód velejárója, esetleg a korral jár, de eléggé nyugtalanít. Gyakorlatilag olyan szinten vagyok, hogy nyaralás után a fagyasztóban találtam két palackot, és igen, emlékszem, hogy valamikor valamit leszűrtem és odaraktam, de arra már nem, hogy mégis mit. Lehet húsleves, paradicsompüré vagy gyömbérlé, olvasztás után kiderül. Majd....

3.) Elkezdtem végre az itthoni tornát, erre a szobabiciklim csapágyas lett. Elkezdtem most a hasizom-összehúzó speckó gyakorlatokat is (két terhesség után sajnos lett egy kis szétnyílásom, nem vészes, csak stabilan 4 hónapos terhesnek nézek ki...), remélem, itt az eszköz nem romlik el, tekintve, hogy tulajdonképpen az én magam vagyok.

4.) Egyes számú gyerek. Érdeklődő, rengeteg kérdéssel ("anya, hol jön ki a gyerek?"), némi rosszasággal ("Dalma, mondjuk azt mindenre, hogy kakafingi"), számtalan ötlettel, és egyre kevesebb alvással... napközben már pihenni sem tudom elküldeni, inkább olvas, persze lényegében még nem tud, de azért imitálja... A társaságigénye nagyon megugrott, a játszótérre már a gyerekek miatt járunk, olyankor engem észre sem vesz, órákig elvan velük. Tüzet raknak, fára másznak, dicsekszenek, beszélgetnek, rohangálnak, egyszóval igazi gyerekek. Kütyüzni, tévézni nem is szokott, tisztára olyan, mint egy vadember, egyszóval boldog gyerek, na. Egyedül a súlya miatt aggódom, mindjárt hatéves és tizenöt kiló, nem fogják jövőre suliba engedni, ha ilyen giliszta marad, márpedig az ő eszével kész büntetés lenne 7,5 éves koráig oviba járni.

5.) Kettes számú gyerek. Még mindig imádnivaló, rengeteget beszél, kérdez, szeret, ölel, nyafog, sír, a tesójával ellentétben ő érzelmileg egy nyitott könyv. Szeret olvasni és babázni, nagyon ragaszkodó (fogalmam sincs, hogy fog menni az intézménybe szoktatás ősszel). Minden babáját Köszmétének hívják, és a kedvenc válasza a "mikor?" kérdésre a határozott "nyolc óra után", amin én mindig megdöbbenek, tekintve, hogy a legváratlanabb és leginkább oda nem illő helyzetekben nyögi ki, és megy tovább, mintha nem is lenne más elfogadható válasz. A miért-korszak is eljött, sajnos a tesó is újra elkapta, ezért egész nap csak magyarázok, lassan tanári diplomát is adhatnának, a tapasztalat végül is már megvan. Szeptember közepén kezd a bölcsiben, hacsak addig valahogy mégis be nem passzírozom az oviba, mert akkor a bölcsit kihagyjuk, és október végén indul az ovi. Nekem ez lenne az ideális, de annyira nincs hely, hogy már csak a reményhalban hiszek, valós okom nincs bízni a bekerülésben. Azért szeptember elején még futok egy kört, hátha...

6.) Apjuk. Róla nem nagyon szoktam írni, mert nem szeret szerepelni, meg különben sem olyan érdekes jószág, de most muszáj feljegyeznem, hogy munkhahelyet váltott. Tíz év után végre kicsit most optimista, gondolom hamar elmúlik majd, mint mindig.

7.) Asszem ennyi, persze leírhatnám még, hogy jót nyaraltunk anyukámnál, de igazából nem csináltunk semmit, csak a kismacskát nyúztuk, valamint a hegyekbe jártunk patakban tocsogni, persze el tudnám képzelni tartósan is ezt az életet, de inkább nem teszem, úgysem reális. Sajnos.

Most megint egy hosszút írok, de sebaj, mert szerettek sokat olvasni, főleg, hogy havonta egyszer esedékes :)

Mostanában új családi hobbink van. A kölyök kezdte, a nagyobbik, még valamikor tavaly, mert a nagyanyjánál látott egy ásványkereső tévéműsort, aztán felásta az udvart rubin után. Szerencsére a nagyanyjáét, nem a miénket. Sajnos azonban nem talált, aminek egyenes következménye volt, hogy amikor néhány hónap múlva betévedtünk a Természettudományi Múzeumba, akkor meg kellett venni egy marék fura követ az ajándékboltban, plusz egy gombostűfej méretű igazi rubint. Innentől már szándékosan nézgetettük az ásványbörzék időpontját, és amikor szembejött velem egy mátrai intézmény hirdetése, miszerint kisgyerekeket visznek ásványokat keresni a hegyekbe, akkor nem is volt kérdés, hogy jelentkezünk.

Szerencsére minket, szülőket is elkapott az aranyláz, és ezen mit sem változtat, hogy a túrákon a tíz kilós kicsit hegymenetben kell felvinni a hátamon, vagy hogy a nagy simán beleesik a patakba, amikor csak lehetősége van rá. Nyilván az összeszedett "kincsek", kavicsok súlya sem elhanyagolható, és természetesen a lakóhelyünk közelében nem nagyon vannak vulkáni hegységek és gejzírkúpok, így egy-egy ilyen kirándulás komoly utazást is igényel. De megéri, nagyon szeretjük, és szerencsére ez nem olyan, mint a gombázás, hogy eső nélkül hiába megyünk. Nincs olyan, hogy hiába, valamit mindig gyűjtünk az izomlázon és a szúnyogcsípéseken kívül is. És mivel sok gyerekes család jár, ismerkedni is lehet. Ennek ékes példájaként a múltkor szamócagyűjtés közben az egyik kis piros bogyót automatikusan benyomtam a mellettem sétáló szemüveges kisfiú szájába. Utána tudatosult bennem, hogy nem is az én fiam. De legalább megköszönte. Ilyen jólneveltek az ásványgyűjtő gyerekek.

Most persze kicsit hanyagoljuk a témát, mert eljött az utolsó itthon töltött nyári szünetem, egyúttal a nagynak sincs már ovi, úgyhogy eljöttünk a nagyihoz két hétre. Merész húzás volt, főleg, ami az idevezető négy órás vonatutat illeti. Korán indultunk, gondoltam akkor hátha elpillednek, hát a nagy büdös fenéket. Rögtön meg is állapítottam, hogy mindkét gyerekem egy angyal a másik nélkül, de együtt olyanok, mint egy dömpernyi ördögfióka. Zengett tőlük a vagon. És nem hiszem, hogy bármelyik utastársunkat nagyon vigasztalta, hogy nem a hiszti miatt hangosak, hanem sikítva röhögnek egymáson. Én mondjuk nem nagyon értem, hogy miért kell leesni a röhögéstől a székről, amikor a másik azt mondja, hogy "kuka", de ők tudják.

A MÁV egyébként jól kitolt velünk, mert elfelejtették bemondani, hogy a vonatnak csak az első négy kocsija jön el a mi úticélunkig, és persze, hogy a végébe tett fel minket az apjuk. Babakocsival. Cuccal. Biciklivel. Kismotorral. És kettő kisördöggel, de a kettő, mint fent említettem, esetünkben nem pontos szám. Elvileg nem kellett volna átszállnunk sem, gyakorlatilag pedig Gödöllő környékén a mozgó vonaton előre araszolva áldottam magamat, amiért a keskeny babakocsit hoztam. A kocsik csatlakozásánál még ez is alig fért el, a bicikli persze folyton lepotyogott, a gyerek rettegett, a kicsi bömbölt, az anyjuk anyázott. Aztán a negyedik kocsiba érve minden lelkifurdalás nélkül felállítottam egy nőt a családos helyről, elvégre csak oda fért el a babakocsi, de addigra már akkora volt a fejem, hogy egyetlen percig sem tartott, amíg összeszedte magát, és továbbállt.

Na de ezzel még nem tudtuk le az aznapit. Leültünk, kipihegtük magunkat, mindenki evett, ivott, eltelt kábé tíz perc (mi ez a négy órás utazáshoz képest). A kölykök visítottak, én szidtam őket, közben pedig azt számoltam, mikor járunk már a felénél az útnak. Na, ekkor a fiam kitalálta, hogy neki kakilnia kell. Persze, mondom, anyádat röhögtesd, de kiderült, hogy komolyan gondolja. Amikor megmutattam neki a vonat wc-jét, akkor egy kis időre elment a kedve, de aztán mikor már lilult a feje, csak kivittem a budira, bízva abban, hogy a kicsi addig nem tanulja meg kicsatolni a babakocsi övét. Az emberi anatómiát 100%-osan meghazudtoló pózban tartottam a kölyköt a wc fölött, hogy ne kelljen ráülnie, mondván, hogy ha nagyon kell, akkor kijön így is. Hát kijött, csak az én kedves drágám azt felejtette el közölni, hogy először pisilnie kell, úgyhogy telibe vizelte a nadrágomat és a wc padlóját. De legalább a többi a helyén landolt.

Ha már utaztatok két hatványozott ördögfiókával csurom pisis nadrágban, akkor tudjátok, mit éreztem. Ha nem, akkor javaslom, ne is próbáljátok megismételni.

Az út hátralévő része viszonylag eseménytelenül telt el, eltekintve attól, hogy megőrültem a gyerekektől, akárcsak az utazóközönség. Aztán végre megérkeztünk, és én még akkor is azt hittem, hogy jöhet a jól megérdemelt pihenés, a kicsit persze le kéne szoktatni az éjszakai cicizésről, de mi az nekem, hát mostanában két barátnőm is túlesett rajta minimális fájdalommal, csak megoldjuk mi is, és legalább utána jön a rég várt éjszakai alvás.

Aha, persze. Mert az én lányomat olyan fából faragták, hogy leszoktatható arról, amiről nem akar leszokni. Segítek: nem. Sőt, fából faragás helyett sokkal inkább acélból van a leányzó. A harmadik éjszakán vagyunk túl, az első alkalommal másfél órát üvöltött, a második alkalommal szintén, de ekkor már toporzékolva sikított is, tegnap pedig összesen nettó két órát igényelt az hajnali elaltatása. És a jelentős része azzal telt, hogy torkaszakadtából sikított, tombolt, dobálta magát, és üvöltötte, hogy "menj innen". Hiába beszéljük meg nappal ezerszer, hogy a cici éjjel alszik, és majd ha felkel a napocska... bla bla bla... Hiába magyarázom el, hogy az éjszaka alvásra való. Hiába kínálok neki éjjel vizet, csitítom, szeretgetem, énekelek, bármi. Ennyit arról, hogy én majd pihenek. Az ördögűzés hajnali 1 és 3 között minden, csak nem pihenés. De egyelőre kitartok, hátha ez volt a mélypont. Vagy majd holnap kiderül.

Egyelőre asszem ennyi, lenne még miről írni, de az feleilyen érdekes nincs, szóval majd máskor. 

Szinte napra pontosan együtt töltötték április végén. Mindketten nagyon sokat fejlődtek, tanultak, nőttek az elmúlt fél évben, kivéve Karit, mert ő pont ugyanolyan tök maradt, mint 5 évesen volt, de hát az ő korában ez már normális.

Dalmus viszont 10 kiló lett és 84 centi, ami barátok közt is apró, magához képest viszont nem is rossz. Egy hónappal azelőtt ugyanis a gasztrós 9,4 kilót és 82 centit mért, és a súlyra igencsak ingatta a fejét, hogy hoppácska van, kevés. Emiatt és a makacs székrekedése miatt tejdiétára fogott minket, de a hízás szerintem nem ezért történt, ugyanis még csak két hete diétázunk, ennyi idő alatt nem ment ki a kazein. Inkább azért indult meg a súlya, mert nyár van, sokat vagyunk kint, kevesebb a cici, több a normális kaja.

A mindennapi macrogolt nehéz egy kicsit megitatni vele (hashajtó), mert kiérzi bármiből. Vannak napok, hogy csak a fele megy be, meg is látszik, mert 10-12 naponta kakil, és bár az orvos szerint van, akinél ez teljesen normális, alkati kérdés és majd elmúlik, én azért boldogabb lennék, ha kicsit gyakrabban lenne alkalmam "minden szarnak" örülni.

A születésnap már a tejmentes diéta jegyében telt, két tortája volt, az egyik egy félbevágott görögdinnye, megjegyzem óriási sikerrel, a másik egy cukrászati tejmentes puncstorta, amit leginkább a vendégek és én zabáltunk be. Lett is cukormérgezésem, amin még a szobabiciklis is csak hajszálnyit segített. Az S-es méret lassan nem az én világom, egyelőre nem vagyok hajlandó ezt elhinni, úgyhogy tovább rendelgetem a netről az S-es ruhákat, amik aztán mennek a szekrénybe, majd belefogyok jeligével.

Ajándékba kapott lila színű futóbicajt, lila színű bukósisakot hozzá, kevésbé lila színű kerti csúszdát, sok-sok puszit és ünneplést, meg apróságokat. Volt családi ünneplés, barátos ünneplés Berci babával, aki ha létezik egyáltalán kétévesen szerelem, akkor biztosan az. Nem kicsit genya módon számtalanszor használom fel szegényt a gyermek motiválására ("vedd fel a pulcsidat, Berci babának nagyon tetszik ez a csíkos"), jelentem, működik.

Na szóval ropi kisasszony mondatokban beszél, teljesen és megbízhatóan szobatiszta éjjelre-nappalra, jobb pillanataiban egyedül öltözik, vetkőzik, eszik-iszik, jár a bilire és lassan ebédet is főzne, ha hagynám, de azért mindent mégsem. A gyerekollóra a minap érzett rá, volt két szabad órám, cserébe kétszer két milliméteres papírnyiszatok lepték el a lakást, de sebaj, mi az a gyors seprés a két órámért cserébe, a hülyének is megéri.

Bölcsibe is felvették volna egyébként, ami megint egy aranyos sztori, mert az úgy volt, hogy a munkahelyemről felhívtak, hogy van üresedés, nem mennék-e vissza. Én mondtam, hogy mennék, sőt, még egy gyerekes anyukához annyira nem illő jelzőt is odabiggyesztettem, viszont azt is muszáj volt megmondanom, hogy vagy a gyerekkel megyek, vagy csak ősszel, mert intézménybe egyelőre nem került be. A bölcsiben ugyanis várólistán van, de különben is a város másik végén van az egyetlen bölcsi, az újat az utcánkban építik, de az csak őszre lesz kész, az ovi is legkorábban ősszel indulhat, ha egyáltalán felveszik ilyen kicsiként. Nem mondom, hogy boldog volt a főnököm a hírtől, de azt mondta, hogy jó, akkor megvárnak, felírja magának az október végét.

Na gondoltam erre, hogy megsürgetem azt a bölcsit, úgyhogy jól felhívtam őket, hogy mizu. Két hónaposan jelentkeztünk, kétéves a gyermek, nemár, hogy szeptembertől sem lesz helyen. Na annyira nemár volt a nemár, hogy az intézményvezető azonnal ajánlott egy lehetőséget, kábé holnaptól. A gond csupán az volt, hogy a bölcsis nyári zárás meg a Kari ovis nyári zárása véletlenül sem fedik egymást, így nyárra két hónap szabit kellett volna kivennem a két gyerek miatt, és ez azt is jelentett volna, hogy Dalmust beszoktatom a bölcsibe, majd el is hozom két hónapra, na erre még az intézményvezető is azt mondta, hogy nincs értelme. A szeptembert felírta, de nem ígérte, mert kevés a férőhely, és addig jelentkezhetnek nálunk rászorulóbbak.

Különben is, a legkényelmesebb az ovi lenne, de 2,5 évesen vehetik fel legkorábban, ha szobatiszta, és ha van hely. A beiratkozásra persze elvittem, kicsit félve ugyan, mert előtte azt ordibálta itthon, hogy "szeretem a jó nagy csöcsöket", de mire odaértünk, szerencsére elfelejtette, és inkább a fiúkat zaklatta ("szia, fiú, játszunk?"). Nem fogják egyébként első körben felvenni, meg fogjuk kapni a határozatot, hogy elutasítják, a mégis üresen maradó helyekre pályázhatunk majd ősszel. Vagy évközben átveszik bölcsiből. Addig meg rohangálhatok kétfelé, gyalog, a két intézmény egymástól 40 perc séta, kell egy autó, nem vitás. Vagy eljön végre az S-es méret ideje, az sem utolsó szempont.

Harmadik lehetőség, hogy bekerül ősztől az oviba, mi meg elköltözünk a bölcsi mellé, Murphy nagyon röhögne a markába, de nem kizárt, ugyanis még mindig keresünk házat, és ki tudja, hol találjuk meg az igazit. Ez a 60 négyzetméteren éldegélés még így nyáron elmegy, mikor egész nap kint lehet lenni a kertben, de télen hova tegyem a kölyköket? A padlásra csak nem tuszkolhatom fel őket, a garázs is hideg, marad a költözés, csak találjunk már végre valamit. Egy éve keresünk, két elfogadhatót találtunk, mindkettőre megegyeztünk, mindkettő visszalépett. Nincs szerencsénk, pedig jó lenne, mert Kari jövőre iskolás, és ha nem muszáj, egyikből a másik suliba már nem rángatnám.

Hogy mit fog tanulni a suliban, azt egyébként nem tudom, mert jelen pillanatban ír, olvas, számol, és bizonyos dolgokban elszégyellhetem magam az ő tudományos ismeretei mellett. Tegnap pedig a fürdőkádban azon kaptam, hogy mesél, de úgy rendesen, egy komplett mesét előadott ott magának, megdöbbentő, tutira rokonok vagyunk. Kivéve, hogy ő fiúsan zsivány, én meg szende jógyerek voltam, legalábbis a szüleim így mesélik. Kari meg simán kihozza belőlem az állatot, persze nem biztos, hogy ez mindig az ő hibája.

Persze megint klasszikusan a hétfői ikeázás után három nappal tört ki rajtam a dráma. 39 fokos lázzal, vacogva, szédelegve kezdtem. Aztán jött az orrdugulás és kísérői, a házi praktikák. A gyerekek olcsón megúszták, Karinak is volt egy enyhe takonykórja, és egy bemondásra elhitt, de valószínűleg csak verbális fülfájása. Az orvost ezúttal is kihagytuk, sajnos nincs ideje ránk, annyira meg nem volt pocsék a helyzet, hogy fülészetre menjek vele. Oviba azért nem engedtem, mondjuk ez összesen egy napig volt indokolt a közérzete miatt, a maradék pedig takonytalanítással telt, mert azt az óvodában valahogy mindig elfelejti, és a fene sem akarja megint Gyula bácsit üdvözölni a köreinkben, köszönjük, tavaly elégszer volt nálunk vendég, arcban, fülben, torokban, meg mittudomén még hol.

Na szóval most mondanám, hogy gyógyulok, szerencsére végre tavasz, csicseregnek a madarak, éled a természet; de az igazság az, hogy az orrdugulácsom makacs, mint a vízkő a perem alatt, a madarak meg kussban repdesnek az öt centis hóval borított madáretetőbe ki-be. Köszönjük, március. Bár a is igaz, hogy inkább most, mint áprilisban, mert ugye olyan is volt már.

Végre van tehát értelme a sínadrágnak meg a tundrabugyinak, az már más kérdés, hogy nem csak a gyermekemet féltem én a Gyulák nemzedékétől, hanem saját magamat is. Nem is nagyon megyek ki, a cinkék meg nem építenek hóembert, de még hócinkét sem, és az ajtó előtt szobrozó szánkót is leszarják, de azt legalább szó szerint.

Amúgy ennyi, lusta disznó vagyok, nem csinálok mostanában semmit, de ezt legalább megírtam.

Vannak napok, amelyekre örökre emlékezni akarunk, és vannak olyanok, amelyeket bárcsak öt perc alatt elfelejtenénk. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nálam sajnos gyakori, hogy épp fordítva történik ez a dolog, mint ahogy elterveztem. Csodás pillanatok, megörökítenivaló érzéseket temet maga alá az elpörgő naptár, és alig néhány hónap múlva már azt sem tudom, mire is akartam emlékezni. Bezzeg a kínos események, az érzés, hogy már megint szar voltam, megmarad...

Nem tudom, a mai nap melyik kategóriába esik majd. Szar mondjuk nem voltam, sőt, szerintem egy szem nőhöz képest meglehetősen jól megoldottam a mai 6 órás kiruccanásunkat az új háromkerekű babakocsinkkal. Azt most hagyjuk, hogy eredetileg négykerekű volt, csak így a sokadik év és a magam-sem-tudom-hány-ezredik kilométer után a bal első kerék úgy döntött, beadja a kulcsot. A Volán buszon. Reggel. Amikor tudtam, hogy ebéd után érünk majd haza.

Persze mivel mostanában amúgy is kijárt az említett kerék, sutty, bedobtam alulra a kosárba, hogy na majd megszerelem. Rázós buszon nem szerelünk, ezt már a múltkor megtanultam, amikor tönkrevágtam a mobiltelefonomat néhány laza mozdulattal (mondjuk a busznak pont semmi köze nem volt hozzá, na de akkor is, valamit tanulni kell az esetből, azt meg csak nem tanulhatom meg belőle, hogy asszony nem szerel, mert asszony informatikus, aztán ha nem szerel, akkor éhenhal) (már amikor dolgozik, gyesen nyilván nem).

Leszállva meg fáztam, úgyhogy mivel nem ment elsőre a helyére, gondoltam, elbillegünk az ikeába három keréken is, aztán ott megnézem, ha el lehet engedni a kocsiban gubbasztó kilenckilós tölteléket. A nyolcvanötös busz persze a régi magaspadlós fajta volt, nesze asszony, tedd csak fel a kilenc kiló gyerek plusz tizenhárom kiló babakocsi plusz négy-öt kiló cucc összességét egyedül, hát persze, hogy inkább megkértem egy csávót, hogy segítsen. Közben meg ötször megbántam, hogy nem pucolom ki időről időre Kari szarjait az alsó kosárból, úgy mint kukacos makkok, aszott fenyőtobozok, és több zsebnyi "értékes" kavics.

Egyébként a le- és felszállástól eltekintve elég simán ment minden, a kocsi meglehetősen stabil még három keréken is, az utaztatott alany meg mindössze egyszer szólalt meg az egész út alatt, az is csak annyi volt, hogy "hess, hess", amikor meglátott két galambot. Azért persze nem voltam valami vidám, amikor az ikeában kiderült, hogy ezen már a bánatos tekintetem sem segít, mert nemcsak kipattant, hanem szét is tört. Három keréken tettük meg tehát az utat hazafelé is, de kibírtuk, most viszont babakocsit keresek ezerrel, mert merészség lenne ezt így használni a továbbiakban (ami nem jelenti azt, hogy nem fogom, de törekszem a jóra) (mint mindig) (nevetni ér).

Még sehol nincs a vasárnap, mégis úgy érzem, muszáj írnom, mert kissé kiborultam tegnap.

Az csak egy dolog, hogy a hétvégi terheléses vércukrom csúnya igt-t mutat, ami már majdnem cukorbetegség. Ez nem volt másként Dalma születése előtt, viszont az igen, hogy akkor tudtam diétázni, most meg képtelen vagyok rá. Ráfogom a szoptatásra, de a helyzet az, hogy lassacskán úgy érzem, a dohányzást könnyebb volt anno abbahagyni, mint most a finomított szénhidrátok fogyasztását. És mindig van kifogás. Mert ugye két gyereket tartok a háznál, elvileg vigyázok rájuk, a csoki meg nem egészséges, szóval mit tesz az óvó anyuka? Na mit? Pusztít mikuláscsomagot, tábla csokikat, kintertojáshéjat, PEZ cukorkát, és még sorolhatnám. Persze tudom, vehetnék édesítős termékeket, de a mesterséges cuccokkal szoptatás alatt nagyon vigyázok, a természetesek meg puffasztanak, hogy szegény gyereket vadászhatom le a plafonról miattuk. Marad tehát a cukor, és a bűntudat, hogy minden egyes nappal közelebb hozom magamnak az inzulinozást. És most is ott figyel a konyapulton a csak-még-egyet keksz, amit felbontottam, mert ebéd után muszáj volt valami édeset ennem. A fele már hiányzik, és nem, nem két darab van eredetileg a csomagolásban... Aztán van még a zabból-készült-tehát-nem-olyan-gáz csokis tallér, ami de, igenis gáz, mert cukor van benne, viszont hiába beszélek, a kezemnek nem tudok parancsolni, mert szépen, egyesével tologatja be őket a számba.

Már előre rettegek, hogy milyen kínzóeszközzel próbál majd móresre tanítani elsején a drága doktornénim konzultáció címszóval... ráadásu tizenkétezer forintért, ami csak részben lomboz le, mert hát ki ne fizetne szívesen ennyit a saját lecseszéséért, na ugye.

Aztán a következő. Elsőszülöttem, a drága, mostanság kezelhetetlen. Oké, tudom, tesó, meg lassan kiskamaszkor, nyíló öntudat, fogváltás, ilyenek. Na de könyörgöm, hogy ELHAGYJA az óvodában az EGYETLEN sínadrágját TÉLEN, az már egy kicsit erős volt tegnap. Agonizálás, kardomba dőlés, lebaszcsizás, sírás, minden megvolt részemről, még vissza is mentünk, mert közben eszébe jutott, hogy ja, a méhecskében vetkőztek délelőtti udvarozás után, nem a saját csoportjukban. De nem volt ott sem. Aztán persze, hogy hazaérve öt perc játékidőt engedélyeztem az udvaron azzal, hogy nem mehet a hóba, hiszen csak egy vékony benti nadrág van rajta. És naná, hogy három perc múlva az udvar egyetlen ötven centis hókupacából húztam ki a gyereket, miközben ő épp a húga nyakát rakta tele hóval...

Nem, nem kicsit fáradtam ki, és ezen cseppet sem segít, hogy tegnaptól még meg is taknyosodtam, hogy lázam is van-e, az senkit nem érdekel. Engem is beleértve. Tökmindegy, a gyermekeim apja úgyis kétszer olyan szarul lesz, mint én, akármit mutat a lázmérő. Szóval nem nagyon fogtam magam vissza ma, minek, inkább hazacipeltem az Aldiból gyalog egy 9 kilós gyereket a hátamon (nem, nem ott vettem, már odafelé is rajtam volt), plusz egy 2 kilós döglött kacsát a retikülömben, meg némi gyerekruhát, és egy műanyag szerszámszortimentert. Mindezt 1 óra könnyed séta keretein belül, szóval jól vagyok, köszönöm. 

Heti paránk az alvás. Dalmancs ugyanis elkezdett félni az ágy egyik sarkától (nem, én sem értem, de mindegy), aminek eredményeként egy éjszakát reszketve a másik oldalamon töltött, ahonnan persze bármikor leeshet, úgyhogy én sem aludtam. Másnap megpróbáltam a Kari szobájában altatni, amiből kisebb kiborulás, és "másik szobába" utasítás született, Kari részéről pedig természetesen bőgés, mert már beleélte magát, hogy együtt alszunk. Hozzáteszem, kissé ludas volt ő is, mert egész odáig röhögcsélt és szórakoztatta Dalmát, aki pedig cserébe időnként felült, és beleüvöltött Kari arcába, hogy "Kari, aludj már!", aztán pont ugyanőgy röhögött ő is, mint a bátyja, csak hogy a hitelességét villogtassa.

Szóval visszajöttünk az eredeti helyünkre, ahol ismét félelemben töltöttük az éjszaka egy részét, bár még mindig nem derült ki, hogy mégis mi a fene van az ágyon, ami neki nem tetszik.

Harmadik este előtört belőlem a kreatív anyu, és rögtönöztem kemény leporello-gyerekkönyvből egy leesésgátlót (szimplán beszúrtam a matrac és az ágykeret közé), azóta remekül alszunk, vagyishát én, mert nem parázok azon, hogy leesik, ő meg azt csinál, amit akar.

Természetesen azóta jobbára aludni akar, de nem bánom, nekem így is jó. Na nem, az éjszakát azért még nem alussza át, de megússzuk 1-2 ébredéssel, ami egy nagyon elismerésre méltó szám a korábbi 10-20-lesemmeremírni után.

Azóta nappal is több energiám van, amit rendszerint olyasmikre fordítok, mint például hóemberépítés, kölykök szánkón húzgálása, négykézláb vágtázás a lakásban 24 kilónyi gyerekkel a hátamon. Tegnap még a konyhát is kitakarítottuk, a két gyerek lelkesen segített, nem baj, tanuljanak csak, nálam úgyis múlandó ez a fajta lelkesedés. De hátha náluk nem, és mostantól csillog-villog majd minden.

Egyébként szükség is volt az energiámra, mert a kölykök apja már megint lerokkant, ezúttal a dereka fájdult meg, ami nettó két nap agonizálást, 70 éves módjára való közlekedést, valamint óriás világfájdalmat jelentett, egészen addig, amíg el nem küldtem csontkovácshoz. A fickó egy állat, életem értelme nyilván azzal jött haza, hogy most meg ezért fáj mindene, de remélem, mára elmúlt, mert tényleg hatásos szokott lenni ez a fajta kezelés (ha más nem, arra jó, hogy legközelebb inkább ne agonizáljon, mert soha többet a büdös életben nem kívánkozik arra a masszázsasztalra).

Na, heti ennyivolt, én meg megyed dolgozni, mert csóró maradok (ígyis, de mindegy).

Mélységesen szégyellem most már magam, hogy csaknem fél év elteltével jelentkezem ismét. Annyira sok mindennapi cukiság van, mégsem jutok el idáig, ha meg egy hétig nem írok, akkor már kettőig sem, amiből hirtelen három lesz, és így tovább.

Az elmúlt egy évem amúgy is egy nagyon durva trip volt. Nagyjából egy éve fogant meg a fejemben a gondolat, hogy egyedi mesekönyveket fogok gyártani, és ezzel kezdetét is vette az őrület. Az első négyet megírtam ismerősöknek, véleményért cserébe. A második négyet félárért. A harmadik négyestől meg élesben megy a "biznisz", amin csöppet sem segített az, hogy megkezdtem szerkesztői munkálataimat is, egy mesékkel - mi mással - foglalkozó weboldalon. Minden szabad percemben tervezek, szervezek, írok vagy szerkesztek, egyszóval "dolgozom", az anyagi részét hagyjuk, azért is az idézőjel.

Na, rólam ennyit. Jöjjenek inkább a kölyök, valamivel aranyosabbak ugyanis, mint én.

Karesz. 5 éves elmúlt. Mondanám, hogy rossz, mint az ördög, de nem tudok hinni benne. Vannak nehéz napjaink, ez tény, de inkább rakoncátlan, mint rossz. Az apja nem ezt mondaná, de szerencsére ezt a blogot én írom, úgyhogy maradjunk az én véleményemnél. Szóval egy örökmozgó, sokszor durva, meggondolatlan, türelmetlen, hangos, lassú, szófogadatlan, máskor pedig egy okos, nyugodt, csendesen elmolyoló, tesóval türelmesen játszó, kedves kiskölyök. Rosszabb napjainkon az előbbi dominál, jobbakon az utóbbi. Az óvodát szerencsére már teljesen megszokta, ott nagyon ügyes, és bár lassú és noszogatni kell, semmi jelét nem mutatja annak a megőrülésnek, ami időnként az én jelenlétemben rátör. Emiatt is TSMT tornáztatjuk, van egy kis idegrendszeri lemaradása, próbáljuk helyrepofozni még a suli előtt, hogy a lehető legjobban induljon. Ősszel lett látványos a dolog, mert ahogy ismét gyerekek közelébe kerültünk, már nagyon feltűnő volt, hogy szociálisan valahol a 3 éves szinten reked meg. Nem érdeklődött mások iránt, nem voltak barátai, ráadásul sokszor a saját feszültségét mindenféle majomhangokkal, kéz- és lábrázással adta elő. Egy darabig az ember erre azt mondja, hogy kicsi még, majd benő a feje lágya, de amikor ott álltam a céges családi napon, a bohóclányok próbáltak körjátékot szervezni, az én gyermekem meg egyértelműen nem örömében, hanem valamiféle belső kényszernek engedve fel-alá rohangált és kurjongatott, a társaságba bevonhatatlanul, akkor azt mondtam, hogy nem, ez nem normális (nem az első eset volt, gyakorlatilag ilyen helyzetben még SOHA nem állt be a többi gyerek közé játszani).

Pszichológusnál voltam vele, ezzel párhuzamosan a Dalmát kezelő TSMT tornásszal is megnézettem, és mindketten megállapították az idegrendszeri éretlenséget. Kapott itthoni tornagyakorlatot, három hónapja csináljuk, azóta sokkal kezelhetőbb. Lett két barátja is az oviban, és a céges mikulásbulin végre a játékba is beállt... nem mondom, hogy élvezte, de már sokkal inkább a kortársaihoz hasonlóan viselkedett, mint eddig bármikor.

Egyébként korához képest profin számol, összead, kivon, oszt és szoroz, ismeri a betűket, végre elkezdett rajzolni is, és mindenfajta alkotó tevékenységet örömmel végez. A másik hobbija az ásványozás, ez valamivel reálisabb ugye, mint a csillagászat, de azért karácsonyra távcsövet meg űrhajó alakú sátrat kapott a szatyornyi érc mellett. Már tervezzük a tavaszi ásványgyűjtő túrákat, a gyermek pedig azt, hogy ha felnőtt lesz, bányát nyit a Nagyi udvarán (megjegyzem, ott legfeljebb megkövesedett kutyaszart tud bányászni, de hát ő tudja).

Kicsit mondjuk nem bánnám, ha kevesebbet kellene kiabálni vele a kötelező dolgoknál, de biztos vagyok benne, hogy minden rosszasága annak köszönhető, hogy a tesó miatt jóval kevesebb figyelmet kap, mint amennyit érdemelne. Szoktam neki ígérgetni, hogy ha a hugi ovis lesz, akkor kiveszek majd néha szabadságot, és csavargunk kettesben, és komolyan is gondolom.

Dalma. Másfél éves, törékeny pici lány, hatalmas önérzettel és akarattal. Sajnos éjszaka még mindig nem alszik valami jól, és semmi jele nincs annak, hogy ez a közeljövőben változni fog. Nosztalgiával gondolok vissza Kari ugyanennyi idős korára, amikor éjjelente csak 3-4 alkalommal kellett átmenni visszaadni a cumit. Dalma ugyanis velem alszik, aminek egyrészt a csilliónyi ébredés az oka, másrészt pedig a kis lakás. Annyiszor ébred ordítva, hogy nem tehetem meg az ovis naggyal, hogy mellette altatom, így marad ez a felállás, amíg nem kezd el jobban aludni. Karinál ez két évesen jött el, egyelőre én annak örülnék, ha beállnánk a stabil 2-3 ébredésre, feltéve, hogy azonnal vissza is alszik, mert nem, az egy órás cicin csüngést nem tolerálom olyan jól éjjelente 2-3 alkalommal.

A másik, amivel nem vagyok elégedett, az evés. A másfél éves mérésen hajszál híján 9 kilót mutatott a mérleg, és tényleg pálcika a lába, a bordái meg látszanak rendesen. Pépeket soha nem evett, próbáltam, de a szájzár miatt inkább a blw-re tértünk át, ott legalább megeszem a maradékot, de a turmixolt almás csirkét én ugyan nem. Na, hát elég sokmindent kell megennem (látszik is), mert a kisasszony leginkább mindent meghagy, 1-2 átmeneti fellángoláson kívül nem igazán vannak kedvenc ételei. Már bőven elmúlt egy éves, amikorra hajlandó volt a szájába vett ételből nemcsak kiköpni, hanem lenyelni is. Mégpedig a konzerv kukoricát :) Azóta még jött ehhez 1-2 dolog, de igazán nem vagyok elragadtatva. Ma például reggelire nem evett semmit, aztán egy fél császárzsemlét a babakocsiban, ebédre néhány szem tésztát, uzsonnára némi aszalt vörösáfonyát és fügét (neki ez gyűjtőnéven a SZILVA), és ennyi. Viszont nagyon szépen tudja mondani, hogy anya, kérek cicit, és még meg is köszöni.

Ennyit a negatívumokról, mert ezen kívül a lány tényleg egy tünemény, bárki látja, dicséri, hogy milyen okos és nyugodt. Szépen beszél, tud ragozni, és már mondatokat alkot ("Kari vedd fel ruhád", "Apa dolgozik", "motorozni akarok"). Sokszor kéri, hogy a wc-be pisilhessen, és ha babakocsival csavargunk, nyugodtan nézelődik. Szeret könyvet lapozgatni, gyurmázni és rajzolni, illetve bármivel játszani, ami épp a Kari kezében van (ez egyébként kölcsönös). Sokat nevet, aranyoskodik, bújik, szeret minket. Időnként mosolygunk rajta, hogy dirigál nekünk, később persze gondolom ennyire nem lesz vicces ez a kedves szokása. Néha persze belebújik a kisördög is, és zsiványkodik, főleg, amikor az oviban Karit öltöztetem (tud magától is, de a kicsivel full felöltözve azt nem várjuk meg). Néha ilyenkor meg szoktam kötni a sálammal, de szerencsésebb, ha már eleve kendőbe kötve a hátamon viszem, hogy ne tudjon szétszaladni. Meg különben is, milyen már, mikor azt mondják a hátam mögött, hogy ez ír meséket, ez??? aki a gyerekét egy sállal köti meg??? Hát bakker mit csináljak, mesekönyvvel talán csak nem üthetem le.

Lenne még mondanivalóm, de lejárt az időm, viszont most felírtam a to do listámba, hogy minden második héten kéne ide kaparni valamit, úgyhogy talán lesz még idén másik poszt is. Jóccakát. Lektorálás nincs, nem volt és nem is lesz, ez nem mesekönyv, az elgépeléseket és a stílust valahogy viseljétek el. :D

Mit nekem te zordon Kárpátok, vagy tengerpart, meg a mittudomén, nekünk a falusi nyaralás a riviéra. Ahogy véget ért az ovi, felcuccoltam a két gyerekkel, és irány egy röpke 4 órás vonatút a szülői házba (ami esetünkben, anyám házát jelenti, mert se nem él itt az összes szülőm, se nem itt születtem).

Nem mondom, hogy szép baleset volt, de azért túléltük. A 13 kilós babakocsit itt-ott csak segítséggel tudtam közlekedtetni, de végül nem bántam meg, hogy ezt hoztuk, mert sokkal jobban szereti a lány, és igaz, hogy a kánikula miatt szinte sehová nem megyünk vele, de legalább ebben eszik minden nap az udvaron, mert ott nem kell takarítani a ledobált falatokat.

Az elején nagyon jó volt itt lenni, szinte elkapott a vágy, hogy soha ne is menjek vissza, de most két hónap után már annyira unja magát az összes gyerekem, hogy végre megjött a honvágy is. Hogy hová, az még nem derült ki, de majd lesz valami. Itt nem jó, otthon nem jó, legszívesebben elköltöznék az egész családommal valami kedves kis kulturált hegyi faluba, ahol a tél tél, a tavasz tavasz, a nyár nyár, az ősz meg - ki hinné? - ősz. És ahol annyira messze van Pest, hogy a lelketlen taplók hadserege már álmomban sem kísért, de ha mégis összevesznék a szomszéddal, hát öt perc gyalog az erdő, és lehet menni fejet szellőztetni.

Tudom, utópia, de mit csináljak, ha más pia egyelőre szóba sem jöhet, még szoptatok...

És akkor térjünk vissza a helyzetjelentésre.

Elsőszülött: rossz, égetnivaló, átokfajzat. Lassan 5 éves, de a feje lágya egyre puhább, ha szabad ezt mondanom. Ráadásul részleges halláskárosult, egyszerűen oda se figyel rám, amikor nevelem. Legyen az erélyes vagy szelíd, kérlelő vagy utasító, ő pont leszarja. Ha zsarolom, legfejlebb visít, és taknyosra hisztizi magát, de engedni nem enged. Jó nagy harcaink vannak, sokszor úgy érzem, többet kellene vele foglalkoznom, de hogyan? A húgát még nem tudom egyedül hagyni, mert ő még tényleg kicsi ahhoz, hogy ne csináljon lépten-nyomon hülyeséget. Így hát kanászodik a nagy, én meg őszülök. Egyébként rettentő okos, érdeklődő, huncut, mozgékony kiskölyök. Kedvence a Nagyinál a temetőbe mászkálás, az ércbányászat (ami azt jelenti, hogy lyukakat ás az udvarra, és minden fellelhető kavicsot ércként könyvel el), a sarazás (az említett lyukak vízzel teletöltése, majd belepacsálás, és széthordása az udvaron), a locsolás, a hintaállványra felállás és ugyanitt fejjel lefelé lógás, és persze a gumicsizmás pocsolyázás, ha volt eső. Enni továbbra sem nagyon eszik, főleg a húst utálja, meg a köretféleségeket, meg a reggelit úgy egy az egyben.

Másodszülött: rossz, égetnivaló, átokfajzat. Értelmes, összetett utasításokat felfog és végigcsinál, feltéve, hogy van benne valami zsiványság, mint például hozd ide a lila papucsomat, és tedd be a mosógépbe. De azt, hogy vedd ki a szádból, meg sem hallja. Marékszámra eszi a homokot, a sarat, a madárszart, nekem meg cafatokban az idegeim. És persze jön, megy, rendezkedik, véleménye van. Egy-egy szót mond, de ez eddig is így volt, legfeljebb a szókincse nőtt meg valamelyest. Anya, Papa (=apa), cici, cica, Kale (=Kari), tetté (=tessék), bába (=lába), kaka (=kaka), kaka (=kacsa), kaka (=kakas). Tegnapelőtt megtanult puszit adni, persze hova máshova, mint a cicimre. Cici az övé... na jó, néha a macié, hozza, hogy szoptassam meg. Meg a régifajta piros telefonkagylót. Ezekkel alszik ugyanis, illetve a telefonkagylóval már nem, mert összevesztek, véletlenül fejbekólintotta magát vele, és volt egy kis sírás. Én meg büntetésből kiűztem az ágyból, maradt a maci meg a gyerek, de sebaj, ez a kettő is elég ahhoz, hogy másfél órán keresztül eltartson egy altatás.

Úgy amúgy: nem nagyon írtam róla (meg semmiről), de tavasszal elhatároztuk, hogy mégsem építkezünk, hanem költözünk. Elkezdtünk házakat nézni a kisvárosunkban, megnéztünk vagy harmincat, mire lett egy, ami tetszett. Lealkudtuk, megegyeztünk bekértük a papírokat, párhuzamosan meghirdettük a miénket, lett vevőnk kettő nap alatt, de aztán egy kis banki huzavona miatt két hétig csúszott a szerződésírás, és elvitte más a kinézett házat. Azóta eltelt vagy három hónap, és nem találtunk alkalmasat. Kicsit szar így lebegni, van egy házunk, ami ki tudja, hogy az otthonunk marad-e, ha nem, akkor mikor és hová megyünk...? Az ember így már nem ültet pl. fát, meg nem tervez nagy beruházásokat, tisztára, mintha egy albérletben élnénk... de sajna baromira elszálltak a lakásárak, még úgy is, hogy ezáltal nyilván a miénk ára is elszállt... mert sajnos a spórolt pénzünk értéke egy dekát nem nőtt, szóval összességében nem állunk jól. Amire elég lenne a pénzünk, az kicsi, vagy rossz helyen van, vagy rossz építésű, vagy probléma van a szomszédokkal, vagy ... és sorolhatnám. Nem könnyíti meg az sem a dolgot, hogy mindössze egyetlen kisváros jöhet szóba, mert minden más vagy túl közel van Budapesthez, vagy túl távol, vagy nagyon drága.

Na ez van, gyorsjelentés megvolt, húzok dolgozni, éljenek a mesék.