Luckalakó személyes blogja

amíg van időm.

Kari. Sajnos szegénykémet eléggé elhanyagolom mostanában. Minden nap egy olyan trip, ami reggeltől estig egyetlen pillanatnak tűnik. Nem hagyom magam unatkozni. Amikor oviban van, főzök, dolgozom, sétálunk. Ez még így oké is. Amikor hazajövünk az oviból, egy, azaz egyetlen óránk van vacsoráig. Utána meg már ő nehezíti meg a dolgot. A vacsi sokszor egy óra, utána már azonnal fürdés és elalvás jön. Mivel ő is állandóan taknyos, az esti mese helyét sokszor az inhalálás és a közben laptopon filmetnézés veszi át. Én ekkor már Dalmát altatom. Ha épp egyik gyerek sem taknyos, akkor megy az, hogy szoptatás közben olvasom az esti mesét, amúgy nem.

Az oviban végre megszokta a helyét, már nem szorong, nincs köröm- és szájrágás. Bár az is lehet, hogy a tesó miatt volt, mégiscsak megborította a kis világát Dalma, a betolakodó. Sajnos sokszor van az, hogy Dalma aranyos, vele meg veszekszünk, és nehezen érti meg, hogy míg Dalmánál elnézőek vagyok kajatapicskolásban, egy 4,5 évestől azért ez már nem vicces. Ezen nekünk is nagyon kell dolgozni, mert sokszor érezhető a különbség, és szerintem az önbecsülésének nem tesz jót, amikor Dalma milyen ügyes, mert csinált valami újat, Kari pedig milyen ügyetlen, mert megint kiborított egy pohár vizet. És akkor itt most visszautalnék a napi pörgésre, sokszor estére annyira elfáradok, hogy sajog mindenem - néha azon kapom magam, hogy órák óta le sem ültem. Amikor pedig kiborítja a vizet, hát kiborít engem is.

Valahogy vissza kellene szerezni az okos, értelmes fiamat, mert ami most van, az lassacskán pszichológusi segítségért kiált. És itt most ezt nem úgy értem, hogy őt akarom kezeltetni, hanem az egész családot. Mert valami elromlott, valami nem úgy működik, ahogy neki optimális lenne, és ebben bizonyára mi, a szülei vagyunk a leginkább hibásak.

Én pedig hajtom magam. Hogy miért, azt nem tudom. Nem bírok megülni a fenekemen. Beindult a mesegyár, havi 4-5 személyre szabott mesét rendelnek tőlem, többet csak azért nem, mert egyszerűen nem fér bele az időmbe. Közben a munkahelyemnek is adatrögzítek, és elindítottam egy online meseoldalt, pályázattal, szóval van alkotás, szervezés rendesen. Mindezt mikor? Alvásidőben, leginkább... Rólam ennyit, közben szinte este lett, a nagyobbik üvöltözi a fürdőből, hogy "bűz kaki" (ezt az éneket tanulta ma az oviban, remélem, nem az óvónőktől), a kicsi a cipőimet eszi, jaj.

Na tehát akkor, egy kis update.

Lássuk, mivel gazdagodott a leányzó mostanra.

Kilók. Van belőlük nyolc, felfelé kerekítve. Határeset, elfogadjuk.

Centik. HIvatalosan 72, gyakorlatilag az ordítva rúgkapáló gyerek méréséhez megfelelő eszközt még nem találták fel, a ruhaméretezés pedig annyira etalon, hogy ilyen erővel a hasamra is üthetnék, szóval legyen 72, mit bánom én.

Szavak és szókezdemények, szóértés. Sok fejlődés nem volt az elmúlt hónapokban. Mondja, hogy cici, pápá, baba, sokszor tudom, hogy érti, amit kérek tőle, de nem valami együttműködő őfelsége. 

Evés. A pelenka már nyomokban tartalmaz anyatejszármazékon és útszéli hordalékon kívül mást is, na nem valami hatalmas mennyiségben, de most már legalább ez-az bekerül. Paradicsom, uborka, főtt borsó, néha répa, a földieper a kedvence, kiflimorzsák, főtt hús. Mindenből épp csak annyi, hogy lássam, ha akar, tud enni. Leginkább persze nem akar, és az elétett ételt a gravitáció sorsára bízza (gyk: ledobja).

Fogak. Nyolc, és némileg aggódom értük, mert megjelentek rajtuk kicsi hófehér foltok. Elvileg ez a fogszuvasodás nulladik jele lehet. Mindenhol azt olvasom, hogy sajnos ez genetika, és bizony van olyan egyéves, akinek már romlik a foga. Annyira, annyira, annyira nem szeretném, hogy az én kicsi lányom rohadó fogsorral viszonozza a mosolyokat, de úgy néz ki, sokat nem tudok tenni. Cukrosat nem eszik, szoptatom, de Karit is szoptattam, mégsem lett egyetlen lyukas foga sem tőle..

Hiszti. Akararosság. Jajj. Megőrülök. Beszélni még nem tud, minden más módon viszont kinyilvánítja, hogy mit akar. Kedvencem, amikor a "kérem" felszólításra az elkért tárgyat markolva egy határozott félrenézéssel reagál, miközben még a szájával is biggyeszt. Ha pedig mégis elveszem, akkor ordít, rugdos, vagy épp elengedi magát, mikor mihez van leginkább kedve.

Átaludt órák. Alakul. Most már csak 2-3 ébredés van egy éjjel, tiszta megnyugvás a 20-hoz képest. Bár most épp beteg, és a Heim Pálban kicsit túltolták neki az antibiotikumot, mert azt mondta a nő, hogy adjak 3x5 millit, amitől két este is rendesen behányt, aztán mondta a gyerekorvosunk, hogy á, hát nyolc kilóhoz elég a 3,5 milli is. De amúgy ha épp nem szenved sem a takonytól, sem a gyomrától, akkor egész jók az éjjelek. Nappal már csak egyszer alszik, leginkább rajtam, de mostanában kétszer is megesett, hogy cicin elaludt és le tudtam tenni az ágyba. Lásd a jelen írásom időpontját is.

Betegségek. Valamivel jobb a helyzet, mint a téli szezonban. Most már nem folyamatos, vannak egy-két hetes egészséges állapotok is a taknyos időszakok között. Életében most szed másodszor antibiotikumot, egyébként nem biztos, hogy jogosan, mert az volt, hogy oltás után belázasodott és az ötödik napon vittük orvoshoz, mert akkor már nagyon rosszul festett. Az orvos pedig azt mondta, hogy bár lehet, hogy az első néhány nap az oltás miatt volt, mégis a 3 napon túli lázat sajnos muszáj antibiotikummal kezelni.

Mozgás. 11 hónapos kora óta már nem szeret mászni, hanem két lábon közlekedik a kis homo sapiens. Vagy a sajátján, vagy az enyémen. Vannak napok, amikor szinte csak kézben van el, néha pedig egész nap jön-megy és pakol. Ez egyébként marha vicces, mindig élmény, amikor fura dolgokat találok fura helyeken. Krumpli a mosógépben, hűtőmágnes a gumicsizmámban, az apja telefonja a krumplik között.

Játékok. A bátyja vére, nem igazán érdeklik. A legjobb játék eddig egy vöröshagyma volt, amit a konyhából csent el magának. Megjártuk vele az ovit is, végig szorongatta oda-vissza a babakocsiban. A sok színes, csörgő-zörgő babajáték nem igazán hatja meg, amit lehet rágni, azzal elvan mondjuk nettó két percet, mielőtt félredobná vagy bedugná valahova, ahol majd egy fél év múlva meglepetten rábukkanok. A Kari játékai persze érdekelnék, főleg azok, amik nem egy ekkora baba szájába valók, például kirakó, gyurma, satöbbi.

Kapcsolatok. Továbbra is én vagyok a kedvence, de már szívesen elvan az apjával is, és Karihoz is kezd kötődni. Ideje volt. Szerencsére Kari is szereti még mindig, kivéve, amikor az építünk vagy rombolunk vita megy köztük.

Összegzés, avagy milyennek tűnik most. Öntörvényű, akaratos, nagyon céltudatos. Huncut, szereti szórakoztatni a népet, ha van rá kereslet, akkor a legnagyobb hülyeségeket is megcsinálja. Minden érdekli, amit én csinálok, és ha nem látja a konyhában, mit matatok a pulton, akkor őrjítően nyüszít. Nagyon rossz beteg, nyűgös, olyankor letehetetlen és bújik. De ha egészséges, akkor meg mint egy ördögfióka... Hát, nem lesz egyszerű vele, az már látszik. Igazi kis minihárpia. Imádom <3

Mindig megfogadom, hogy hetente írok, aztán nézzétek meg... írok, csak nem ide. Ezt a szösszenetet például egy anyukás klubba írtam lassan két hónapja, mondhatni aktualitását vesztette, de azért jó újraolvasni.

Lássuk, mivel gazdagodott a leányzó mostanra.

Kilók. Hát öö khm.. inkább dekák. A gyerekorvos szerint rendben van, a védőnő sem aggódik, a who görbe alsó 15 percentilisét azért tartja, úgyhogy én sem, de nem vagyok elájulva a 7,3 kilótól, amit két hete mértek.

Centik. A védőnő 69-et mért, ruha alapján bőven több, inkább 72 lehet.

Szavak és szókezdemények, szóértés. Pápá, ta (taps), te (tessék), felháborodott babababa (=nem akarom), és a kedvencem, az első igazi szava a sziszisziszi (cici, cici...). Megérti a nemet, a fejét rázva használja is. Tudja, mit szeretnék, ha azt mondom: kérem, vagy gyere. Más kérdés, hogy nem kevésszer tojik rá.

Evés. Na az nincs. 99% anyatej, a maradék 1% nagy része kosz, szösz, és néhány molekuka az ételből, amit eléteszek. Leginkább darabosat eszik, vagyishát tesz a szájába, mert az "eszik" ige alighanem mást jelent, mint az aprít-kiköp, amit a lányom művel. Kedvence a sült hús, abból úgy nagyjából öt molekulát is lenyel egy étkezés alkalmával. Kivéve, ha csontot lehet szopogatni, mert akkor annyit sem.

Fogak. Összesen hét, szerencsére nem harap, viszont jól áll neki.

Hiszti. Akararosság. Tesóval veszekedés játékokon. Szavakkal még nem, de visítással körített játékhúzóverseny. Kunc kunc, egyelőre remekül szórakozok rajtuk.

Átaludt órák. Hahahahaha. Jobb éjjeleken vannak. Rosszabb éjjeleken egy sincs. Volt, hogy 20-ig számoltam az ébredéseket, az elmúlt négy hónapban a legpihentetőbb éjjelt talán hat megszakítással zártuk. Nappal rajtam vagy a hintában alszik, de leginkább rajtam. Én szoktattam így, mert eközben zavartalanul jövök-megyek, rajzolok, írok, netezek, bármi. Ha énekelek, nem ébred fel, csak ha már amúgy is ébredne.

Betegségek. Szeptember óta szinte folyamatos. Január elején Kari 100% gyógyultan ment vissza az oviba, akkor három hetet bírtak egészségesen. Utána kettő nyavalyásan, majd ismét három egészségesen. Jelenleg a soron következő takongyár üzemel.

Mozgás. Nem olyan mozgékony, mint Kari. Az adottságai meglennének hozzá, de sokkal óvatosabb, mint anno Kari volt. Felállt, amikor már le is tudott ülni - Karihoz képest egy hónappal később, de nem is kellett egy hónapig őriznem, mint Karit, aki úgy dőlt el, mint egy zsák. Dalma azonnal le tudott guggolni. Kúszás nem volt, vagy maximum 1-2 napig. Mászni viszont szeret és sokat is mászik. Egy-két lépést megtesz, ha épp áll és közel vagyok, de három helyett már inkább guggol-leül-mászik-feláll. Biztonsági játékos. Legalábbis ebben a tekintetben, mert néhány napja elkezdett felállni dolgokra, és attól például frászt kapok.

Játékok. Kipakol, bepakol, tornyot rombol. Megvannak a kedvenc rágókái. Kereket pörget, golyóvezetőzik, kisautót tologat. Tapsol, integet, kukucsol. Hintázni nagyon szeret. A formabedobós játékban a legegyszerűbbet, a hengert magától beteszi. A zenélős játékokat nyomkodja. Az ujját minden lyukba bedugdossa. A mágneses rajztáblával teljesen tudatosan firkálgat. Karival fürdik, a vizet nagy örömmel csapkodja.

Kapcsolatok. Még mindig hozzám kötődik a legjobban, de már sokszor szívesen átmegy az apjához, néha pedig akár másokhoz is (ez nagyban függ attól, hogy kinek van érdekesség a ruháján, nyaklánc a nyakában, szemüveg a fején vagy tiltott dolog a kezében). A tesóját elfogadja, de sajna nem szereti. Ölelni csak engem szokott, tankolni csak hozzám jár, ha nyűgös, csak én vagyok a jó.

Összegzés, avagy milyennek tűnik most. Érzékeny, nyugtalan, óvatos, jó kézügyességű baba, nem érzem úgy, hogy a humor az erőssége, de ez még hátha változik. Kari ilyenkor már nagy huncut volt, Dalmát sokkal nehezebb megnevettetni. Ragaszkodó, nagyon anyás, ugyanakkor akaratos és megvédi magát, ha kell. Veszekszik Karival, velem, igazi kis minihárpia. Imádom <3

Nagy mérföldkő ez az életünkben. Dalma fél éves lett, én pedig egyéni vállalkozó. Az elmúlt hónapokban a permanens takonykórt és Kari durva fülgyulladását leszámítva nyugi volt, én írtam szoptatás közben egy mesekönyvet, Dalma meg növesztett két fogat. Szerencsére egyik sem ment a szoptatás rovására, merthogy fél éves koráig nem kapott mást, leszámítva, hogy egyszer megnyalt egy hámozott szőlőszemet, de azt hiszem, ez nem mérvadó.

Az igény szerinti szoptatás kényelmes, nem is nagyon vágyom a pepecselésre, de azért tegnap csináltam egy kis friss almaturmixot, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy csak a nagyját zabálom fel, a levéből ő is kap egy keveset.

Tervem megvalósítása közben mindjárt két tapasztalattal lettem gazdagabb. Az egyik, hogy az előke egy izgága félévesen kábé annyit ér, mintha egy kecskére raknám, azzal a különbséggel, hogy a kecske valóban képes előkét enni, a gyermek meg csak próbálja. A másik pedig, hogy nincs az a messzi fal, amit ne lehetne telibe köpni egy kis almalével. Összegezve: a dolog nem aratott valami nagy sikert.

Ma újra megpróbáltam, kicsivel több sikerrel, már feltéve, hogy sikernek számít, ha a gyermek elveszi az embertől a kanalat, és addig forgatja, nyalogatja és püföli vele a saját fejét, míg óhatatlanul is jut a szájába néhány molekula.

Mondanám, hogy holnap újra próbálkozunk, de belázasodott az alany, ilyenkor pedig marad a cici cicivel, hogy ne terheljem még az emésztését is.

Amúgy a családból én vagyok a legpocsékabbul, kemény két hónap takonykór és két antibiotikumkúra után most épp taknyolok megint. Kedden már fülészeten voltam, a diagnózis egyébként krónikus fáradtság miatt legyengült immunrendszer. Így jár, aki pici baba mellett könyvet ír, és még ki is adatja.

Az említett pici baba egyébként már kellőképpen nagy ahhoz, hogy szeparációs szorongjon. A hátam közepét simán felismeri, és távolodó látványa heveny sírásra készteti. Ennek köszönhetően egy pisilés például úgy néz ki, hogy lerakom Dalmácskát a játszószőnyegre, összeépítek egy duplo vonatpályát, ráküldöm a vonatot, és szerencsés esetben ezzel nyertem kettő szabad percet, mert a vonat egyelőre érdekesebb, mint én.

Ha szeretnék még további perceket, akkor elég, ha a kisasszonyt kinevezem sínfelszedő főmunkatársnak, kicsit közelebb helyezem a pályához, és leveszem a vonatot. Szerencsés esetben 10 percet is elvan azzal, hogy egyesével végignyalogatja a sínelemeket.

Napirendünk sajnos nincs. Igény szerint szoptatok, ő pedig igény szerint ordít. Mostanában szerencsére egyre kevesebbet, de azért tud, ha akar. A betegeskedéssel szenvedünk, zsinórban a harmadik felsőlégúti nyavalyája van. Láz, köhögés és két hét alatt lassan elmúló takony után jön néhány tünetmentes nap, majd kezdjük újra.

Aludni éjjel az ágyában szokott, nappal a hátamon batyuban, ez amúgy mind a kettőnknek jó: én írok, rajzolok vagy netezek, ő meg alszik.

Amikor pedig ébren van, akkor általában mosolygós, szociális, ha látótávolságban van az arcom, elég sokáig képes egyedül eljátszani. A bátyját imádja, rá nevet a legtöbbet. Kedvenc játék a fent említett vonatsín, a két babalábfej és anya egyenként kihúzott hajszálai. Kedvenc szó a heő, kedvenc mozgásforma pedig a hason fekvés vagy négykézláb hintázás. Kúszás-mászáskezdemény van, de az nem kedvenc, mert rendszerint a legnagyobb igyekezet ellenére is hátrafelé haladás az eredménye, amitől valaki tisztára ideges lesz.

Azt hiszem, mindent elmondtam, ami fontos, és mivel ez is egy hét alatt írtam meg telefonon, közben Kari is 4 lett, írhatok róla is egyet :)

A gyerekvállalás áldozatokkal jár. Számomra az egyik áldozat a teljes tekintélyvesztés a szomszédok előtt, amikor bő tíz percen át óbégattam a fürdőszobában lakozó szörnyetegnek, hogy "sipirc kifelé, Lajos!"

5,5 kiló, 63 centi.

A szeme barna lesz, ez már 100%.

Heő, gá, vigyorgáshegyek ezerrel.

Hasfájás elmúlt. A tejet óvatosan vezetem vissza a saját étkezésembe, egyelőre az ordítás nem jött vissza.

Este 8-9 közt elalszik az ölemben. Napközben babakocsiban hason, vagy kendőben a hátamon. A kendőzést egyre ritkábban igényli, viszont a reggeli ovijáratokhoz sajnos muszáj, így nem tudjuk teljesen elhagyni, mint anno Karesznél.

Elaludni nem szeret a lány, általában az a rutin, hogy tökfáradt, ordít, csapkod, hadakozik, én ideges leszek, anyázok, aztán hopp, elalszik. Ha a megfelelő pillanatot kapom el, akkor az ordítás minimális, de nagytesó mellett ugye vannak esetek, amikor nem veszem észre azonnal, hogy MOST kell altatni, vagy ha észreveszem, akkor is várnia kell.

Éjjel 1-3 alkalommal ébred enni, reggel általában 6 körül pattan ki a szeme (hurrá), jobb esetben arra ébredek, hogy valaki vidáman heőzik a bölcsőjében, rosszabb esetben ordít.

Cumizik, de sokszor kitúrja a kezével, és inkább az ujját szopja.

A fejét végre tartja hanyatt fekvésből felhúzva, de ez a rendszeres gyakorlás eredménye, ugyanis 3 hósan még nem tartotta. Emiatt, némi feszesség és a fura lábtartása miatt gyógytornászhoz járok vele, de nem vészes a helyzet.

Szinte napra pontosan 4 hósan fordult meg hátról hasra, és azóta is rendszeresen gyakorolja. Én még egyszer sem láttam, de a jelek egyértelműek (= leteszem hanyatt és hason találok rá). Emellett nagyon próbál közlekedni, ami abban nyilvánul meg, hogy hason fekve a fenekét emelgeti és a lábával kirúg hátra, hanyatt fekve pedig a fenekét emelgeti, hidat formál, és a lábával rúgja magát előre, hogy a fején csússzon hátra, mondhatom szép látvány.

Szóval nagymozgásokban extra gyors, finommozgásokban viszont nagyon nem, még nem nyúlkál igazán tárgyakért, néha nagyon határozatlanul talán, de ennél már sokkal egyértelműbben szoktak vele ebben a korban, úgyhogy feladta a gyógytornász a lecék, hogy lógassak felé tárgyakat, én meg megoldottam:

Lehet, hogy valamelyik már volt, de most nincs időm visszaolvasni, a kicsi épp a hátamon alszik.

Mindig noszogatni kell, hogy igyon.
Apa: Kari, igyál öt kortyot!
dackorszakos Kari: Nem!!! Hatot iszom!!!

Kari: a villámok azok belecsapnak a napba, és tudod mit csinálnak? Világítanak!

Kari: anya, ha gondolod, elmehetünk Lexiékhez.
Anya: nem gondolom, mert meg kell etetni Dalmát.
Kari: anya, akkor gondolkodjál még!

Kari: azért ettem fagyit, hogy frankó legyen a helyzet!

Kari: Dalma kakijának nem olyan szép a látványa. Csak az enyémnek.

Anya: ti most már mindig testvérek lesztek.
Kari: igen, mert mi már összeválasztottuk egymást!

Anya: ügyes vagy!
Dackorszakos Kari: Nem!!! Nem vagyok ügyes!!

Kari kért valamit.
Anya: Hááát nem tudom. Jó leszel?
Kari: Mihez képest?

Szidás közben:
Kari: anya, ne szórakoztassál már!

Dalma sírós első hónapjaiban egy kivételesen cuki pillanatban azt találtam mondani Dalmának, hogy "megeszlek!". Karinak felcsillant a szeme: anya, úgy el lehetne tüntetni!

Apa: Kari, milyen szépet bukfenceztél!
Kari: igen, csak belement a bukfenc a szemembe.

Kari: jaaaj anya, nekem annyira fáj a fejem...
Anya: ??? mitől fáj a te fejed?
Kari: hát tőled!

Anya: nem akarsz csúszdázni? Most nincs itt egy gyerek sem, senki sem lökdös, senki sem piszkál.
Kari: csak te!

Megvolt tegnap az első kacagva nevetés, mármint Dalmának, én a jelenlegi körülmények között maximum elmosolyodni szoktam, de ez majd idővel biztosan változik.

Nem tudom, merjem-e javulásnak nevezni, hogy mostanában akad olyan nap, amikor reggel Dalmancs fél órát is elvan a babakocsiban, Karival ilyenkor kivágtatunk a játszótérre és kihasználjuk az időt, amíg nem ordít. A vágtatást szó szerint kell érteni, ha még aktuális a kölyök reggelije, hát visszük azt is, én meg falatonként etetem a játszótéren, igazi idill, pont így képzeltem a kétgyerekes életet (nem).

Akármilyen délelőttünk is volt, délutánra rendszerint Dalma nyűgös, sír, ordít, csak rajtam van el, esetleg ezek tetszőleges kombinációja. Az esték pedig katasztrófák, fürdeni nem tudok úgy elmenni, hogy két zárt ajtón keresztül ne halljam azt a 10 perc ordítást.

Állítólag 3 hónapos kor után javul, hát nemtom, tegnapelőtt volt meg, de a mai nap volt eddig a legdurvább, több órás üvöltésen vagyunk túl, rajtam is üvöltött, az ölemben is üvöltött, a cumi nem kell, az ujját szeretné szopni de még nem tudja használni a kezét, ha néha rátalál, akkor a mutató-középső-gyűrűs-kisujját betolja, és elégedetten cuppog, de aztán jönnek a nem akaratlagos rángatózó reflexek, és "valaki" elveszi a szuper cuppogó cumit, ekkor jön az üvöltés megint. Ma pont annyi időm volt az egyik "végre alszik, leteszem" akció után, hogy megegyem a levest, aztán újra ordítás, cici, altatás, letevés után gyorsan bedobtam a másodikat, aztán már ébredt is, mondanám, hogy így szép élni, de nem szeretek hazudni.

Gondolom hasfájás, mert zuborog nagyon a hasa és húzgálja fel a lábát, de már nem tudok mit tenni, nem eszek szinte semmit, kipróbáltuk az összes szar cseppet, az eredmény az, hogy messzire köpi, de ha nem, akkor pedig csak szimplán hatástalan a készítmény, hurrá.

A tejmentes diétától remélek még némi javulást, mert az csak két hét múlva szokott hatni, és még csak öt napja csinálom 100%-osan. Előtte sem vittem túlzásba a tejfogyasztást, de most már a felvágottan is megnézem az összetevőket, semmit nem eszem, amiben egy pici is van.

Cserébe éhes vagyok, dagadt, és könnyes a szemem, mert ha a kicsi órákat ordít, akkor a végére már én is sírok, teljesen be fogok dilizni, egyszerűen nem értem, nem tudom, mit tehetnék még, hogyan segítsek rajta, hogy ne sírjon ennyit, más babák esznek-alszanak-mosolyognak, az enyém meg csak bömböl már hetek óta, csak elképzelem azt az idilli képet, hogy anya mosolyogva öleli a kis édes nyugodt babáját, miközben az enyém ordít, csapkod, és megpróbálja kirúgni magát a kezemből már két órája, a nagy pedig ott ólálkodik a közelünkben, és minden elérhető eszközzel igyekszik felhívni magára a figyelmet, nem is csodálom.

Egyébként nem győzök hálás lenni, hogy Kari olyan, amilyen, mert viszonylag jól tolerálja ezt a helyzetet, teljesen érthetetlenül még mindig szereti a húgát, és nem vált kezelhetetlenné, bár rosszabb napokon simán az agyamra megy, de amit mások kölykei leművelnek ilyen szituációban, ahhoz képest az ő megnyilvánulásai gyengébbek, mint a harmat. De lehet holnap mást mondok, na viszlát.

...de azért van annak valami cinikus bája, amikor a nagyobbik gyermekem a játszótéren hintázik, a szomszéd hintában egy ismeretlen kislány ül, és arra licitálnak, hogy kinek a kistesója sír hangosabban. Az én fiamtól az alábbi szösszenet hangzott el:

"Az én kistesóm annyira hangosan ordít, hogy betörik az üveg, kint leesnek a fák ágai, és Papónál leszakad a csillár".

A rend kedvéért megjegyzem, hogy Papó tőlünk vagy 200 kilométerre lakik, és még nem voltunk ott Dalmával.