Nagy mérföldkő ez az életünkben. Dalma fél éves lett, én pedig egyéni vállalkozó. Az elmúlt hónapokban a permanens takonykórt és Kari durva fülgyulladását leszámítva nyugi volt, én írtam szoptatás közben egy mesekönyvet, Dalma meg növesztett két fogat. Szerencsére egyik sem ment a szoptatás rovására, merthogy fél éves koráig nem kapott mást, leszámítva, hogy egyszer megnyalt egy hámozott szőlőszemet, de azt hiszem, ez nem mérvadó.
Az igény szerinti szoptatás kényelmes, nem is nagyon vágyom a pepecselésre, de azért tegnap csináltam egy kis friss almaturmixot, azzal a nem titkolt szándékkal, hogy csak a nagyját zabálom fel, a levéből ő is kap egy keveset.
Tervem megvalósítása közben mindjárt két tapasztalattal lettem gazdagabb. Az egyik, hogy az előke egy izgága félévesen kábé annyit ér, mintha egy kecskére raknám, azzal a különbséggel, hogy a kecske valóban képes előkét enni, a gyermek meg csak próbálja. A másik pedig, hogy nincs az a messzi fal, amit ne lehetne telibe köpni egy kis almalével. Összegezve: a dolog nem aratott valami nagy sikert.
Ma újra megpróbáltam, kicsivel több sikerrel, már feltéve, hogy sikernek számít, ha a gyermek elveszi az embertől a kanalat, és addig forgatja, nyalogatja és püföli vele a saját fejét, míg óhatatlanul is jut a szájába néhány molekula.
Mondanám, hogy holnap újra próbálkozunk, de belázasodott az alany, ilyenkor pedig marad a cici cicivel, hogy ne terheljem még az emésztését is.
Amúgy a családból én vagyok a legpocsékabbul, kemény két hónap takonykór és két antibiotikumkúra után most épp taknyolok megint. Kedden már fülészeten voltam, a diagnózis egyébként krónikus fáradtság miatt legyengült immunrendszer. Így jár, aki pici baba mellett könyvet ír, és még ki is adatja.
Az említett pici baba egyébként már kellőképpen nagy ahhoz, hogy szeparációs szorongjon. A hátam közepét simán felismeri, és távolodó látványa heveny sírásra készteti. Ennek köszönhetően egy pisilés például úgy néz ki, hogy lerakom Dalmácskát a játszószőnyegre, összeépítek egy duplo vonatpályát, ráküldöm a vonatot, és szerencsés esetben ezzel nyertem kettő szabad percet, mert a vonat egyelőre érdekesebb, mint én.
Ha szeretnék még további perceket, akkor elég, ha a kisasszonyt kinevezem sínfelszedő főmunkatársnak, kicsit közelebb helyezem a pályához, és leveszem a vonatot. Szerencsés esetben 10 percet is elvan azzal, hogy egyesével végignyalogatja a sínelemeket.
Napirendünk sajnos nincs. Igény szerint szoptatok, ő pedig igény szerint ordít. Mostanában szerencsére egyre kevesebbet, de azért tud, ha akar. A betegeskedéssel szenvedünk, zsinórban a harmadik felsőlégúti nyavalyája van. Láz, köhögés és két hét alatt lassan elmúló takony után jön néhány tünetmentes nap, majd kezdjük újra.
Aludni éjjel az ágyában szokott, nappal a hátamon batyuban, ez amúgy mind a kettőnknek jó: én írok, rajzolok vagy netezek, ő meg alszik.
Amikor pedig ébren van, akkor általában mosolygós, szociális, ha látótávolságban van az arcom, elég sokáig képes egyedül eljátszani. A bátyját imádja, rá nevet a legtöbbet. Kedvenc játék a fent említett vonatsín, a két babalábfej és anya egyenként kihúzott hajszálai. Kedvenc szó a heő, kedvenc mozgásforma pedig a hason fekvés vagy négykézláb hintázás. Kúszás-mászáskezdemény van, de az nem kedvenc, mert rendszerint a legnagyobb igyekezet ellenére is hátrafelé haladás az eredménye, amitől valaki tisztára ideges lesz.
Azt hiszem, mindent elmondtam, ami fontos, és mivel ez is egy hét alatt írtam meg telefonon, közben Kari is 4 lett, írhatok róla is egyet :)
