Volt egyszer egy gyerekkorom, avagy a csiga aranyos állat, ovis jel, mesekönyv figura, gyerekrajzok központi eleme satöbbi. Éljenek a csigák.
És van most egy felnőttkorom, amikor is a zsebkendőnyi sorházi kertecskémben egy fél óra leforgása alatt nettó kettőszázhuszonvalahány éticsigát sikerült tegnap összeszednem. Fel lehetne tenni a kérdést, hogy "Mi van?", de nagyon is jól tudom, mi van: csigák és csigák, és ha ez még nem lenne elég ....... mondjam, vagy egyértelmű?
Na de nem olyan fából faragtak engem, hogy néhány nyálkás csíkhúzó jószág majd elkedvetlenít, úgyhogy meghirdettem a csigavadászatot. Este fejlámpával, reggel kelő napsugárnál, a kocsiban meg magamat szidva (mert nem illesztettem rá rendesen a doboz tetejét, ezek meg kimásztak) szedem őket.
Ja, hogy a kocsiban mit keres? Hát viszem őket az erdőbe, elengedni.
Mert agyon nem csapkodom őket csak úgy, az szemétség lenne.
Avagy 2021-ben írt utoljára, de még mindig zakkant.
