Egy ideje már feladtam a to do listák követését, így a blogírás is kimaradt (és, hogy még mi minden más, azt meg sem merem nézni a néhai to do listámban...).
Az van, hogy az előző év hajtása után fogtam magam, és kipurcantam. Nehezen veszem rá magam a "munkára", legyen az írás vagy szerkesztés, és sokkal szívesebben nézek sorozatokat, mint egészséges lenne. Vagy egyszerűen csak lötyögök értelmetlenül. Az, hogy ránézzek a to do listára, épp olyan valószínű, minthogy sorbaálljak egy sétarepülésért, magyarul semennyire. Marad a semmittevés, a napok meg peregnek nyom nélkül.
De most eszembe jutott, és összegzem, hogy állok most.
1.) Nagyon sokat tanultam írástechnikából az elmúlt években, ugyanakkor nagyon sokat felejtettem informatikából. Egyik sem volt szándékos és tudatos, most mégis ihatom a levét, mert ősztől megyek vissza dolgozni, és gondolom sejtitek, hogy nem váltok szakmát (egyrészt közel nem fizetne annyit, másrészt írónak-szerkesztőnek-korrektornak lenni csak addig buli, amíg nem kötelező).
2.) Az agyam megszűnt, ami nem tudom, hogy az anyuka-üzemmód velejárója, esetleg a korral jár, de eléggé nyugtalanít. Gyakorlatilag olyan szinten vagyok, hogy nyaralás után a fagyasztóban találtam két palackot, és igen, emlékszem, hogy valamikor valamit leszűrtem és odaraktam, de arra már nem, hogy mégis mit. Lehet húsleves, paradicsompüré vagy gyömbérlé, olvasztás után kiderül. Majd....
3.) Elkezdtem végre az itthoni tornát, erre a szobabiciklim csapágyas lett. Elkezdtem most a hasizom-összehúzó speckó gyakorlatokat is (két terhesség után sajnos lett egy kis szétnyílásom, nem vészes, csak stabilan 4 hónapos terhesnek nézek ki...), remélem, itt az eszköz nem romlik el, tekintve, hogy tulajdonképpen az én magam vagyok.
4.) Egyes számú gyerek. Érdeklődő, rengeteg kérdéssel ("anya, hol jön ki a gyerek?"), némi rosszasággal ("Dalma, mondjuk azt mindenre, hogy kakafingi"), számtalan ötlettel, és egyre kevesebb alvással... napközben már pihenni sem tudom elküldeni, inkább olvas, persze lényegében még nem tud, de azért imitálja... A társaságigénye nagyon megugrott, a játszótérre már a gyerekek miatt járunk, olyankor engem észre sem vesz, órákig elvan velük. Tüzet raknak, fára másznak, dicsekszenek, beszélgetnek, rohangálnak, egyszóval igazi gyerekek. Kütyüzni, tévézni nem is szokott, tisztára olyan, mint egy vadember, egyszóval boldog gyerek, na. Egyedül a súlya miatt aggódom, mindjárt hatéves és tizenöt kiló, nem fogják jövőre suliba engedni, ha ilyen giliszta marad, márpedig az ő eszével kész büntetés lenne 7,5 éves koráig oviba járni.
5.) Kettes számú gyerek. Még mindig imádnivaló, rengeteget beszél, kérdez, szeret, ölel, nyafog, sír, a tesójával ellentétben ő érzelmileg egy nyitott könyv. Szeret olvasni és babázni, nagyon ragaszkodó (fogalmam sincs, hogy fog menni az intézménybe szoktatás ősszel). Minden babáját Köszmétének hívják, és a kedvenc válasza a "mikor?" kérdésre a határozott "nyolc óra után", amin én mindig megdöbbenek, tekintve, hogy a legváratlanabb és leginkább oda nem illő helyzetekben nyögi ki, és megy tovább, mintha nem is lenne más elfogadható válasz. A miért-korszak is eljött, sajnos a tesó is újra elkapta, ezért egész nap csak magyarázok, lassan tanári diplomát is adhatnának, a tapasztalat végül is már megvan. Szeptember közepén kezd a bölcsiben, hacsak addig valahogy mégis be nem passzírozom az oviba, mert akkor a bölcsit kihagyjuk, és október végén indul az ovi. Nekem ez lenne az ideális, de annyira nincs hely, hogy már csak a reményhalban hiszek, valós okom nincs bízni a bekerülésben. Azért szeptember elején még futok egy kört, hátha...
6.) Apjuk. Róla nem nagyon szoktam írni, mert nem szeret szerepelni, meg különben sem olyan érdekes jószág, de most muszáj feljegyeznem, hogy munkhahelyet váltott. Tíz év után végre kicsit most optimista, gondolom hamar elmúlik majd, mint mindig.
7.) Asszem ennyi, persze leírhatnám még, hogy jót nyaraltunk anyukámnál, de igazából nem csináltunk semmit, csak a kismacskát nyúztuk, valamint a hegyekbe jártunk patakban tocsogni, persze el tudnám képzelni tartósan is ezt az életet, de inkább nem teszem, úgysem reális. Sajnos.
