Kari a héten nincs oviban, mert itt van a nagymamája, és amilyen ritkán látják egymást, ezt a kis időt inkább töltsék együtt. Én meg szabad vagyok, mint a madár, járok is vérvételről vérvételre, hogyha már kihasználhatom a fene nagy szabadságomat.
Tegnap reggelizős terhelésen voltam, ami úgy kezdődött, hogy mivel a legutolsó reggelizős terhelésen mesés eredményeket produkáltam, a doktornő azt mondta, legyen akkor még egy OGTT (cukros terhelés). Én meg kisírtam, hogy nemár, hiszen már mérek rosszakat a mindennapi kajálások során. Dokinéni persze engedékeny, de azért megegyeztünk abban, hogy egy picit több reggelit viszek magammal, hogy kibújjon a szög a zsákból.
Nem bújt. Szintén mesés eredményeket produkáltam, szóval tegnap este kaptam a hírt, hogy mégiscsak kell az az OGTT. Marha boldog voltam, tekintve, hogy ma reggelre voltam bejelentkezve a kórházba a második trimeszteres vérvételre, ami ugyan eredetileg tartalmazta volna a cukorterhelést, de én már előre szóltam, hogy nekem az nem fog kelleni, és nem készültem se cukorral, se időbeosztással, se ráhangolódással. Utóbbi kettőn viszonylag könnyen segítettem némi káromkodással és azzal, hogy szemforgatva tájékoztattam a gyerekeim apját, hogy holnap ismét korán kelünk és visz a Bajcsyba is (eredetileg, cukorterhelés nélkül ráértem volna 9-re odamenni). A cukrot pedig reggel hatkor beszereztük egy ügyeletes gyógyszertárban, kemény 580 forintért (az eredetileg kb 100 forintos tételt), de sebaj, megvolt minden, beutaló, cukor, időben elindulás, taj kártya - egy szavam sem lehetett.
Na most, aki lemaradt volna az előzményekről, annak a kedvéért összefoglalom, hogy azért ez a kavar nálam, mert Karival olyan durván cukros lettem 25 hetesen, hogy inzulinozni kellett magam a terhesség végéig, és mivel az ilyesmi rendszerint ismétlődik azonos anyukánál, odafigyelek, méregetem a cukromat, és járok rendszeres kontrollra. Természetesen magánintézménybe, mert havi 9ezer forintot megér a maximális odafigyelés, amit a vérvételkor és a konzulitációkkor kapok.
De ez a rendkívüli mai terhelés ugye állami intézményben történt, ami azzal indult, hogy 20 percet álltam sorban a betegfelvételnél, és csak azért végződött sokkal jobban, mert van fogadott szülésznőm, aki marhára szeretne megdolgozni a pénzéért, és annak ellenére, hogy én igazából csak a szülés kedvéért fogadtam fel, tök kedves, bármikor elérhető (lásd tegnap este SMS hegyek, hogy mehetek-e ma mégis OGTT-re), leveszi a vért soron kívül, csepegtet a vércukormérőmre visszakérdezés nélkül, leidiótázás vagy legalábbis szemforgatás helyett kedvesen mosolyog akkor is, amikor leejtem a vattát, amit még szorítani kellene, és kibuggyan a vénámból a vér, és végül, de nem utolsósorban három pontos terhelést csinál nekem a protokollban szereplő kettő helyett, csak mert szépen nézek, és szeretem szúratni magam, na jó, ez nem igaz, de az endokrinológus doktor nénim három pontost kért, és nyilván nem véletlenül.
A hab a tortán, hogy a kiemelt bánásmódnak köszönhetően nem a sima terhesvérvételi ajtónál vártam, hanem a cuki kis kényelmes székekben a szülőszoba és a csecsemőosztály előtt, ami testileg ugyan jobb volt, de lelkileg eléggé megterhelő, mert két órán keresztül hallgattam az újszülöttsírást, nézegettem az aprócska, bevásárlókocsiban tologatott friss, lila újszülötteket, a lestrapált anyukákat, és csak gyűlt bennem az érzés, hogy márpedig nem lehetek normális, amiért megint arra készülök, hogy én is lestrapáltan tologassam a kis ráncos, gyűrött, sírós kis csomagomat, közvetlenül azután, hogy nem kevés vér, fájdalom és könny között életet adtam neki.
Aztán közvetlenül a szülőszobából újszülöttsírás hangzott fel, és kijött egy nővér szólni a mellettem várakozó család egyik férfitagjának, apuka, bejöhet, és hozza a fényképezőgépet is, a szituáció és a terheshormonok karöltve simán könnyeket csaltak a szemembe, és meghozták az érzést, hogy igen, fosok rendesen, de azért akarom is, na jó, az elejét leszámítva, de az utána következő rész simán megér annyit, hogy túléljem.
A vérvételem pedig egész jól sikerült, bár laboreredményeim még nincsenek, mindhárom vérvételkor mértem ujjból és kaptam vénából cseppet a cukormérőmre, így nagyjából tudom az értékeket, hát, sokkal rosszabbra számítottam, de a miérteken és a hogyantovábbokon dilemmázzon csak az endokrinológus doktornőm. Azért az már valószínű, hogy ezúttal nem leszek 25 hetesen inzulinos, legfeljebb később.
...és a végére kissé vidámabb téma, hogy a leendő nagytesó se maradjon ki a posztból. A bagoly és a maci még mindig kisbaba státusznak örvend, bár azért kezdenek kevésbé kiemelt bánásmódban részesülni, mert így három nap tömény kisbabázás után bizony eljutottunk odáig, hogy időnként egyéb elfoglaltság miatt az egyik kisbabát az "anyukája" csak úgy sutty, behajítja a sötét kisszobába aludni, de olyan is volt, hogy legótorony építés közben kicsit útban volt a kisbaba, a nagyi mondta Karinak, hogy rá fog dőlni a torony a kisbabára, mire Kari nagyon nem izgatta magát, csak megjegyezte, hogy "és akkor kifolyik a leve", és épített tovább. Hát izé, remélem, a húgával azért kicsit finomabban fog majd bánni.
