Gondoltam, írok egy blogbejegyzést, mert ma voltunk optikusnál meg szemészeten, és az ilyen mindig ok az örömködésre. Egyrészt, mert az ember nem minden nap ver el nyolcvanezer forintot a gyerekeire, másrészt meg mert muszáj megörökíteni azt, ahogyan az ilyesmi zajlik.
Kezdve az indulással. Lehetne már némi rutinom ebben, de baromira nincs, úgyhogy rendszerint a menetrendszerű ébredés után minden alkalommal beköszönt a mindjárt-elkésünk pánik, köszönhetően annak, hogy a rohadék volán a buszjáratok egy részét óra huszonhétkor, más részét meg óra húszkor indítja. Nos, én mindig az előbbire készülök, rápánikolok, a kisboltban kiflivásárlás közben (bocs, kölkök, ez a reggeli) szabályosan lila a fejem, ha sorba kell állni, aztán persze öt perccel húsz előtt már a megállóban vagyunk, a busz meg mikor jön? Huszonhétkor.
Na, hagyjuk a számokat, az utazás sima ügy, kivéve, ha magaspadlós jön, de arra is felteszem a babakocsit a kétésfélévessel, de fel én, még ha kétszer vissza is zuhan rám. Lefelé már könnyebb, a gravitáció remek barát, ha kell (ha nem kell, akkor meg remek ellenség, de ezt most hagyjuk). A metrón persze a kicsinek eszébe jut, hogy pisilnie kell, nekem meg az, hogy jó lett volna, ha otthon nem felejtődik el ez az "apróság". Az aluljáróban rohanás, holegyvécé, persze sehol, úgyhogy az ember beáll a fornettishez papírpoharat kérni, abba mégiscsak elegánsabb pisiltetni a lánykát, mint a csupasz aluljáróba (bár egyes felnőtteket az ilyesmi úgy láttam, nem zavarja).
A kölyök persze finnyás, és csak igazi vécébe akar, ki is bírja a Naphegy térig, ki hinné. A papírpohár azóta is a babakocsi aljában röhög sértetlenül, éljen a környezetvédelem.
Na szóval az optikusnál kijön, aminek ki kell, tartom a gyereket a wc fölött, persze tényleg kellett pisilnie, nem is kapkodja el, a karom leszakad, a nagynak meg közben lezajlik a fél vizsgálata. A másik felét a kicsi érdeklődve nézi, ami csak akkor szűnik meg, amikor ő kerül sorra. Ráadásul épp abban a korban van, amikor a "ne mozogj" kérést egész sajátosan tudja értelmezni, lényeg a lényeg, az egyik gépi vizsgálata hiányzik, majd legközelebb. A receptet megkapjuk, mehetünk tovább.
Ezúttal a gyermekeknek rövidke naphegyi játszóterezés engedélyezett, tekintve hogy úgyis a Nagyiért megyünk a Keletibe másfél óra múlva, addig bőven belefér. Persze azt az ember nem számolja ilyenkor bele, hogy a nagy lecsúszik a csavart csúszdán, ami nem kicsit van tele vízzel, "Anya, vizes lett a nadrágom", én meg már csak magamban mormolok el egy anyázást, végül is megérdemlem, miért nem gondoltam, hogy a hetek óta tartó aszályban majd víz lesz a csúszdában. Beültetem a kicsit a babakocsiba, miközben bőszen magyarázok a nagynak a hőmérsékletkülönbségről meg a páralecsapódásról, közben pedig azon töprengek, honnan vegyek másik nadrágot. Aztán beültetem a kicsit ismét, mert időközben kimászott, és igyekszem nem törődni azzal, hogy vadul ordítja, még maradni akar.
Anyagilag ugyan beleférne a nadrágvásárlás, de van itthon hatszáz, szóval az erkölcsi motivációja mondhatni nulla. Mentőötletként beugrik, hogy egyébként ott dolgozom a szomszédban, úgyhogy berongyolunk az irodába, sziasztok, neadjnekikcsokitlégyszi, veddleanadrágot. Szerencsére mindenki elkapja, amit neki szánok, és nem mást, így a kollégám nadrágban marad és nem ad csokit, a gyerekem meg vetkőzni kezd. Éljen a kézszárítós wc, pillanatok alatt megvan a száraz nadrág, köszi, sziasztok, nyomás a Keleti Pályaudvar. Nem, még mindig nem kaphatnak csokit. Mert már kaptak a szemész doktornőtől, na azért. És mert úgy felpörögnek tőle, hogy még a végén kettőből hármat itt hagyok további megőrzés céljából, ugye te sem szeretnéd ezt.
Keleti Pályaudvar, késés tizenöt perc, de legalább van téma, a nagyobbik gyerek fiú, a sínen meg vonatok. Kissé ciki ugyan, hogy bármit kérdez, nem tudom, de előbb-utóbb csak felnövök a feladathoz, és kapásból vágni fogom a vasúti szerelvények minden csínját-bínját. Persze ha ez bekövetkezik némi éjszakai tanulás árán, akkor másnap már rég valami egyebet kérdez, mondjuk a hidraulikus endoszkópiáról, vagy miről. Hatéves, köszönöm, jól vannak az idegeim, mindig arra gondolok ilyenkor, hogy legalább nem a telefonnyomkodás meg a tévé a hobbija (kivéve, ha vulkánkitörésről szóló természetfilmet lehet nézni, mert az ugye más).
Felszedjük a Nagyit, megmutatjuk neki a metrót, beleértve a Fővám téri megállót is, ahol még én sem voltam. Nem véletlenül, ugyanis nem esik útba. Most sem esett, de legalább így, hogy túlbambultunk az előzőn, pont le fogjuk késni a volánt. És tényleg. Sebaj, legalább veszek további harmincezerért cipőt a gyerekeknek, meg némi postakész borítékot. A cipő sima menet, a posta sem vészes, közben a gyerekek etetik a százasokkal a villogó-mozgó versenyautót, ingyencirkusz, mondanám, de vészesen csökken a pénztárcám súlya, persze mi ez ahhoz képest, amit később az optikusnál kifizetünk.
De akkor már este van, túl vagyunk a babakocsiban elalváson, hazaérkezésen, ebédkészítésen, anyázáson mert kifolyt a rántott sajt az olajsütőben, kisbolton, ahol nem lehet kapni panírozott sajtot, ébredésen, és újbóli elinduláson. Ja igen, és persze a nettó másfél órás szemüvegkeret-válogatáson, amit a várakozásokkal ellentétben nem a kicsi, hanem a nagy húzott el ennyire. Mert feketét akart, de legyen tiszta fekete, persze gyerekeknek nem gyártanak gyászkeretet, de magyarázd meg egy csökönyös hatévesnek. Na, amelyiknek fém a szára, az hirtelen megtetszik neki, persze huszonötezer, plusz lötyög a fején, de csak duzzog, és az kell neki. Az optikus is nézi, húzza a száját, talán ha meghajlítja, akkor majd nem fog leesni. Na, nekem nem annyira elég egy huszonötezres kerethez a talán, úgyhogy módszeresen kipakolom a szekrényből az ott pihenő százötven darabot, és sorba rendezek mindent, ami méretileg oké, nem túl ronda, és nem túl drága. A nagy persze még mindig duzzog, nem tetszik neki semmi, mindegyik kényelmetlen, egészen addig, míg el nem bénázza, és rá nem mondja a kényelmetlent a korábban kiszemelt fémszárúra is, csak mert nem veszi észre, hogy épp azt próbálom rá újra. Komolyan mondom, ennyit még szerintem életemben nem szidtam magam, mint ma, mert ismét kiszalad a számon egy anyukád, csak a kevésbé szolid változatában.
Végül a "ha olcsóbbat választasz, kapsz egy legót" kártya nyer, és hagyja magát rábeszélni egy kékesre. Mindez idő alatt pedig a kicsi fel-le rohangál a LILA keretével, amit már a múltkor eltetetett magának, és véletlenül sem eltántorítható. Mindegy, legalább lány, ezerszer rosszabb lenne a helyzet, ha fiúként tenné ugyanezt.
Holnap meg mehetek legót venni, éljen. Aztán a hónap további részében nem eszünk, még jó, hogy már tizenkettedike van.
