Persze megint klasszikusan a hétfői ikeázás után három nappal tört ki rajtam a dráma. 39 fokos lázzal, vacogva, szédelegve kezdtem. Aztán jött az orrdugulás és kísérői, a házi praktikák. A gyerekek olcsón megúszták, Karinak is volt egy enyhe takonykórja, és egy bemondásra elhitt, de valószínűleg csak verbális fülfájása. Az orvost ezúttal is kihagytuk, sajnos nincs ideje ránk, annyira meg nem volt pocsék a helyzet, hogy fülészetre menjek vele. Oviba azért nem engedtem, mondjuk ez összesen egy napig volt indokolt a közérzete miatt, a maradék pedig takonytalanítással telt, mert azt az óvodában valahogy mindig elfelejti, és a fene sem akarja megint Gyula bácsit üdvözölni a köreinkben, köszönjük, tavaly elégszer volt nálunk vendég, arcban, fülben, torokban, meg mittudomén még hol.
Na szóval most mondanám, hogy gyógyulok, szerencsére végre tavasz, csicseregnek a madarak, éled a természet; de az igazság az, hogy az orrdugulácsom makacs, mint a vízkő a perem alatt, a madarak meg kussban repdesnek az öt centis hóval borított madáretetőbe ki-be. Köszönjük, március. Bár a is igaz, hogy inkább most, mint áprilisban, mert ugye olyan is volt már.
Végre van tehát értelme a sínadrágnak meg a tundrabugyinak, az már más kérdés, hogy nem csak a gyermekemet féltem én a Gyulák nemzedékétől, hanem saját magamat is. Nem is nagyon megyek ki, a cinkék meg nem építenek hóembert, de még hócinkét sem, és az ajtó előtt szobrozó szánkót is leszarják, de azt legalább szó szerint.
Amúgy ennyi, lusta disznó vagyok, nem csinálok mostanában semmit, de ezt legalább megírtam.
