...kell visszamenőleg áttekintenem. Egy időben rajta volt a to do listámon, hogy minden vasárnap posztoljak, de aztán magánjellegű okok miatt (magyarul lustaságból) a to do listát egyszerűen csak elfelejtettem, és kész. Ezáltal pedig írni is, pedig van mit.
Dalma bölcsis lett még októberben. A beszokás eleinte lazán ment, buli volt az egész, de aztán mikor eljutottunk oda, hogy már nemcsak 4-5 órát, hanem 8-9-et volt ott, akkor besokallt, és jött az ellenállás. Természetesen betegségekkel fűszerezve, az őszünk tehát azzal telt, hogy hol egy csökönyös szamarat rángattam be a bölcsibe, hol otthon döglődtünk, közben többé-kevésbé (inkább kevésbé) dolgoztam is. Az apjuk mindeközben külföldi projektmunkát kapott, 5 kemény hónap volt nyártól karácsonyig, a bölcsikezdés és a munkába állásom is beleesett. A bölcsi ráadásul az ovitól fél óra gyalog, nekem még mindig nincs autóm, szóval nem volt egyszerű a logisztika, 6 kerek órát tudtam csak dolgozni minden nap, egyetlen perccel sem többet, és sokszor így is futottam a babakocsival az oviba, hogy zárásra odaérjünk Kariért. Ősszel még megoldottam azzal, hogy hazafelé görkorit húztam, és a babakocsit járássegítőnek használva suhantunk át A-ból B-be, izzadtan, büdösen, kitérdekel állapotban, de télen ez már nem volt megoldás, maradt a talpalás és a tudat, hogy hamarosan vége.
Őrült egy időszak volt, utólag nem is tudom, hogy csináltam, de túl vagyunk rajta. Dalma is megszerette időközben a bölcsit, egyik nap azzal jött haza, hogy "anya, képzeld, megbarátkoztam a Melindával (gondozónő)". Az apjuk karácsonykor hazaköltözött, azóta lett új rutinunk, és persze új stressz, mert elkezdődtek az iskolacsipegetők, és most már nem hagyhatom figyelmen kívül őket, hiszen Kari jövőre elsős lesz. Nagy ló elsős, és igazából csak rajtam múlik, hogy mennyire fogja élvezni, mert én választok neki iskolát...
Sajnos nincs nagy választék, az egész városban négy van, ebből a német kéttannyelvű és a katolikus kapásból kiesik a saját heves ellenállásom miatt. A másik kettő tűnik normális, átlagos, (talán) szerethető kisvárosi iskolának, kivéve, hogy az egyik túl messze van, a másikban meg épp egy pocsék évfolyam fog indulni, szóval nesze, dönts, köszi.
A közelebbi suli praktikusabb lenne, de nincsenek új tanárok, a mostani negyedikes osztályfőnökök meg nem akarnak új osztályt vállalni, az jobbik el akar menni szülni, az amúgy sem túldicsért szimplán csak szünetet tartana, nagyon lehangoló kilátások... és bár oda megy az összes ovis csoporttárs, beleértve a közeli barátokat és a Nóri nevű kitartóan meglévő szerelmet is, én mégis a messzebbin gondolkodom, egyszerűen azért, mert jobb. Ott három osztály fog indulni, mindhárom tanító néni szimpatikus, lesz matektagozat, és minden idegszálam azt súgja, hogy ott lesz jó helyen a gyerek, akár több utazással jár, akár nem. ...és ha mégsem, hát még mindig visszahozhatom, az ismerős arcok közé örömmel jönne, inkább, mint fordítva és az ismerősöktől vinni ismeretlenbe.
Azért persze eljárunk mindkettőnek a programjaira, ami a messzebbinél külön öröm, szerencsére Dalma megtanult időközben fut(tat)óbiciklizni, így a rohanás már nem úgy néz ki, hogy futva tolom a babakocsit, hanem úgy, hogy futva követem a bicajon száguldó, vihogó lányomat. Persze sokszor a dolog még így is kábé lehetetlen, a bölcsiben fél 3-kor még alszanak, háromnegyedkor már toporgok, benyitok, kérem az alvó gyereket, azt sem tudja, hol van, felöltöztetem, bicajra fel, száguldunk az oviba, nettó 20 perc ha nem kapunk sorompót (de általában kapunk, én meg őrjöngök, hogy elkésünk). Az oviban a villámgyors öltözés még mindig csak fogalom a fiam részéről, az űrutazásról elmélkedik, mozdulatlanul tartva a cipőjét, én sürgetem, és azon gondolkodom, hogy ha még egy percig nem mozdul meg, hát tényleg felküldöm a Holdra, aztán akkor nem kell odaérnünk óra harmincra az iskolacsipegetőre.
Nagy nehezen kint vagyunk, Kari kezében szorongatja az uzsonnáját, Dalma száguld a biciklivel, mi trappolunk utána, a hátamon csorog a víz, de jó, megint én leszek a büdös a szülők között. Kari elejti a szendvicsét, sír, vigasztalom, kapsz csokit, rohanunk megint, óra harmincra beesünk a suliba.
És akkor a program persze késik tíz percet, de legalább adnak előtte rágcsálnivalót a gyerekeknek, az enyémek persze mint a sáskahad, csak annyira illedelmesek, falják befelé a kekszet, ropit, bármit, ilyenkor kellene odatolni eléjük a kelkáposzta-főzeléket, szerintem még az is elfogyna.
Utána negyvenöt perces program, ismerkedés az egyik leendő tanítóval, a szülők a hátsó sorból nézik, hogy a csemetéjük hogyan vesz részt (vagy nem vesz részt) a foglalkozáson. Én rendszerint arra csodálkozom rá, hogy a fiam milyen apró a többiekhez képest (éljenek a visszatartott, amúgy is túlsúlyos nyolcévesek), és persze megmosolygom, hogy már most látszik, melyik kislány lesz az évfolyam strébere. Kari csendes kölyök, de helyén van az esze, ha valamit tud, jelentkezik, de feleslegesen soha, és rendszerint a feladatokban sem téved, elvégzi a dolgát épp úgy, ahogy kell, de nem sztárolja túl magát, és nem is bukik ki, ha éppen nem ő nyer például a székfoglalóban. Mozgásban ügyetlen, logikában verhetetlen, az igazgatóhelyettes valamiért már ismeri is, a múltkor csak lestem, hogy nevén szólította, épp őt a sok gyerek közül.
Remélem, nem lesz rossz döntés őt oda vinni, és persze azt is, hogy felveszik. Majd a következő posztban megírom... :D :)
