Nem vagyok elragadtatva a bejelentkezéseim számosságától, de már nem ígérek semmit a jövőre vonatkozóan, én magam sem hiszem el úgysem. Most itt vagyok, és van öt percem kábé arra, hogy elmondjam az elmúlt fél évet, kivéve, amit már elfelejtettem, szerencsére ebből van több. Vagy sajnos.
Szóval. Dalma szülinap, április második fele. Még a régi házban tartottuk, kerti partinak készült, amit aztán az időjárás megvétózott, ennek köszönhetően nettó ötvenöt négyzetméteren szorongtunk egy csomóan, de legalább volt buli, meg ajándékok, természetesen torta is (nememlékszem típusú) (és arra sem emlékszem, hogy tőlünk mit kapott). Ja, de, egy személyre szabott mesekönyvet írtam neki, mekkora gagyi már, ha kőműves lennék, kapott volna egy betonfalat? És ó, igen, megvan a torta is (fényképről lestem), vettünk egy rakás Vienetta jégkrémet, az volt a "torta", és most az is beugrott, hogy életem legjobb tortát döntése volt, elfogyott vagy tíz darab, bezzeg máskor egy hétig rágódunk a maradék cukrásztortákon, és senki nem eszi meg, csak széttúrja belőle a habot, meg az egyéb alkatrészeket.
Aztán lett egy csepphintánk, meg egy döglött imádkozó sáskánk is, ami egyébként eszembe sem jutott volna, ha nem a fotóalbumomat lapoznám végig, hogy mi is történt velünk. A csepphintát én dolgoztam össze némi írós barter keretében a gyártóval, szuper dolog, most már fizetnék is érte (de főleg azért, hogy több szövegírós melót most már ne vállaljak, mert ha kényszerből csinálom, eskü nem megy). Az imádkozó sáska meg az ablaktokból került elő, teljesen mumifikálódva, azóta is megvan valahol, csak sajnos nem emlékszem, hogy a költözés után hová tettem, de majd biztosan előbújik egy alkalmas pillanatban, és eljuthat végre a rendeltetési helyére (anyukámnak szánom, van már egy döglött békája a falon, szerintem unatkozik).
Átugrova egy csokornyi mesefesztiválos, óriásbuborékfújós fotót, el is érkeztem az ovis ballagásig. Hát igen, a nagyfiam tényleg egyre nagyobb, még hajzselét is kellett kenni a feje búbjára, szerencsére csak kicsit mosta el az eső, de legalább nem látszott annyira, hogy a sok anyuka diszkréten könnyezik a műsor alatt. Az ovis csoportszobában aztán még egy kis külön műsorral kedveskedtünk az óvónőknek, hat gyerek megtanult és elmondott egy verset (én írtam) (igen, szerintem is nagyon ciki vagyok), ennek köszönhetően harminc mínusz hat anyuka vérig sértődött, hogy miért nem vettük be őket is ebbe a buliba, igazából gondolhattam volna, szánom is meg bánom is, és én kérek elnézést, amiért a saját versemet a saját gyerekem és az ő barátai mondták el, ez tényleg felháborító.
(Letelet az öt perc. Na jó, a költözést még elmondom).
A költözés ugye úgy kezdődött, hogy megvettük A Házat még tavaly októberben, aztán el is adtuk a miénket is egy hónapon belül, de a kivitelezést mindkét oldalról nyárra ütemeztük A Ház akkori lakóinak kérésére. Akik mellesleg barát család, a gyerekeink együtt jártak oviba, bölcsibe, voltak közös programjaunk, szeretjük őket, sajnálom is, hogy eltávoztak az ország nyugati felébe, még ha emiatt kaptuk meg mi A Házat, akkor is. Inkább maradtak volna, ház van több is, de belőlük nincs másik. A költözés egyébként úgy zajlott, hogy egyik nap még ők laktak ott, másik nap meg mi, és kábé tényleg, még takarítani sem volt időnk, nemhogy festeni meg ilyen hülyeségek. Jött a teherautó, bepakoltak a barátok-kollégák-rokonok, a másik oldalon kipakoltak, aztán szép lassan megtelt a 120 négyzetméter, mintha nem is 55-ből jönnénk, hanem minimum 500-ból. Hetekig a nappaliban aludtunk, szép sorjában leterített matracokon, közben nem volt sütőnk meg gáztűzhelyünk, a dobozhegyek eltakarták a kilátást, és a napi témánk nagyjából az volt, hogy jó így a szekrény, vagy tegyük máshová.
Nos, azóta jelentem, eltelt három hónap, a dobozhegyeket elpakoltam vagy eldugtam a kevésbé látható helyekre, a háztartási gépeket beszereztük, a szekrények oda kerültek, ahová a legkevésbé tűnt gáznak, és lett hálószobánk is, bár még mindig hegyekben alszunk, de az őszre ütemezett ablakcsere után aktuális lesz a külön szobába költözés, kezdem unni, hogy valamelyik gyerek folyton rám mászik éjjel. A koponyámon koccanó gyerekfej külön frusztrál, bár amikor jó puha párnának neveznek, az némileg ellensúlyozza a kellemetlenségeket.
Közben túlestünk egy iskola- és óvodakezdésen is, a gyerekek kezdenek beilleszkedni, de ezt már inkább máskor mondom el, mert most még túl friss az élmény, és még a végén kisregényt kanyarítok abból, ami fél év múlva már úgyis bekezdésnyire fogy a fejemben. Vagy meglepem magam és holnap mindent leírok, hahaha.
