Most megint egy hosszút írok, de sebaj, mert szerettek sokat olvasni, főleg, hogy havonta egyszer esedékes :)
Mostanában új családi hobbink van. A kölyök kezdte, a nagyobbik, még valamikor tavaly, mert a nagyanyjánál látott egy ásványkereső tévéműsort, aztán felásta az udvart rubin után. Szerencsére a nagyanyjáét, nem a miénket. Sajnos azonban nem talált, aminek egyenes következménye volt, hogy amikor néhány hónap múlva betévedtünk a Természettudományi Múzeumba, akkor meg kellett venni egy marék fura követ az ajándékboltban, plusz egy gombostűfej méretű igazi rubint. Innentől már szándékosan nézgetettük az ásványbörzék időpontját, és amikor szembejött velem egy mátrai intézmény hirdetése, miszerint kisgyerekeket visznek ásványokat keresni a hegyekbe, akkor nem is volt kérdés, hogy jelentkezünk.
Szerencsére minket, szülőket is elkapott az aranyláz, és ezen mit sem változtat, hogy a túrákon a tíz kilós kicsit hegymenetben kell felvinni a hátamon, vagy hogy a nagy simán beleesik a patakba, amikor csak lehetősége van rá. Nyilván az összeszedett "kincsek", kavicsok súlya sem elhanyagolható, és természetesen a lakóhelyünk közelében nem nagyon vannak vulkáni hegységek és gejzírkúpok, így egy-egy ilyen kirándulás komoly utazást is igényel. De megéri, nagyon szeretjük, és szerencsére ez nem olyan, mint a gombázás, hogy eső nélkül hiába megyünk. Nincs olyan, hogy hiába, valamit mindig gyűjtünk az izomlázon és a szúnyogcsípéseken kívül is. És mivel sok gyerekes család jár, ismerkedni is lehet. Ennek ékes példájaként a múltkor szamócagyűjtés közben az egyik kis piros bogyót automatikusan benyomtam a mellettem sétáló szemüveges kisfiú szájába. Utána tudatosult bennem, hogy nem is az én fiam. De legalább megköszönte. Ilyen jólneveltek az ásványgyűjtő gyerekek.
Most persze kicsit hanyagoljuk a témát, mert eljött az utolsó itthon töltött nyári szünetem, egyúttal a nagynak sincs már ovi, úgyhogy eljöttünk a nagyihoz két hétre. Merész húzás volt, főleg, ami az idevezető négy órás vonatutat illeti. Korán indultunk, gondoltam akkor hátha elpillednek, hát a nagy büdös fenéket. Rögtön meg is állapítottam, hogy mindkét gyerekem egy angyal a másik nélkül, de együtt olyanok, mint egy dömpernyi ördögfióka. Zengett tőlük a vagon. És nem hiszem, hogy bármelyik utastársunkat nagyon vigasztalta, hogy nem a hiszti miatt hangosak, hanem sikítva röhögnek egymáson. Én mondjuk nem nagyon értem, hogy miért kell leesni a röhögéstől a székről, amikor a másik azt mondja, hogy "kuka", de ők tudják.
A MÁV egyébként jól kitolt velünk, mert elfelejtették bemondani, hogy a vonatnak csak az első négy kocsija jön el a mi úticélunkig, és persze, hogy a végébe tett fel minket az apjuk. Babakocsival. Cuccal. Biciklivel. Kismotorral. És kettő kisördöggel, de a kettő, mint fent említettem, esetünkben nem pontos szám. Elvileg nem kellett volna átszállnunk sem, gyakorlatilag pedig Gödöllő környékén a mozgó vonaton előre araszolva áldottam magamat, amiért a keskeny babakocsit hoztam. A kocsik csatlakozásánál még ez is alig fért el, a bicikli persze folyton lepotyogott, a gyerek rettegett, a kicsi bömbölt, az anyjuk anyázott. Aztán a negyedik kocsiba érve minden lelkifurdalás nélkül felállítottam egy nőt a családos helyről, elvégre csak oda fért el a babakocsi, de addigra már akkora volt a fejem, hogy egyetlen percig sem tartott, amíg összeszedte magát, és továbbállt.
Na de ezzel még nem tudtuk le az aznapit. Leültünk, kipihegtük magunkat, mindenki evett, ivott, eltelt kábé tíz perc (mi ez a négy órás utazáshoz képest). A kölykök visítottak, én szidtam őket, közben pedig azt számoltam, mikor járunk már a felénél az útnak. Na, ekkor a fiam kitalálta, hogy neki kakilnia kell. Persze, mondom, anyádat röhögtesd, de kiderült, hogy komolyan gondolja. Amikor megmutattam neki a vonat wc-jét, akkor egy kis időre elment a kedve, de aztán mikor már lilult a feje, csak kivittem a budira, bízva abban, hogy a kicsi addig nem tanulja meg kicsatolni a babakocsi övét. Az emberi anatómiát 100%-osan meghazudtoló pózban tartottam a kölyköt a wc fölött, hogy ne kelljen ráülnie, mondván, hogy ha nagyon kell, akkor kijön így is. Hát kijött, csak az én kedves drágám azt felejtette el közölni, hogy először pisilnie kell, úgyhogy telibe vizelte a nadrágomat és a wc padlóját. De legalább a többi a helyén landolt.
Ha már utaztatok két hatványozott ördögfiókával csurom pisis nadrágban, akkor tudjátok, mit éreztem. Ha nem, akkor javaslom, ne is próbáljátok megismételni.
Az út hátralévő része viszonylag eseménytelenül telt el, eltekintve attól, hogy megőrültem a gyerekektől, akárcsak az utazóközönség. Aztán végre megérkeztünk, és én még akkor is azt hittem, hogy jöhet a jól megérdemelt pihenés, a kicsit persze le kéne szoktatni az éjszakai cicizésről, de mi az nekem, hát mostanában két barátnőm is túlesett rajta minimális fájdalommal, csak megoldjuk mi is, és legalább utána jön a rég várt éjszakai alvás.
Aha, persze. Mert az én lányomat olyan fából faragták, hogy leszoktatható arról, amiről nem akar leszokni. Segítek: nem. Sőt, fából faragás helyett sokkal inkább acélból van a leányzó. A harmadik éjszakán vagyunk túl, az első alkalommal másfél órát üvöltött, a második alkalommal szintén, de ekkor már toporzékolva sikított is, tegnap pedig összesen nettó két órát igényelt az hajnali elaltatása. És a jelentős része azzal telt, hogy torkaszakadtából sikított, tombolt, dobálta magát, és üvöltötte, hogy "menj innen". Hiába beszéljük meg nappal ezerszer, hogy a cici éjjel alszik, és majd ha felkel a napocska... bla bla bla... Hiába magyarázom el, hogy az éjszaka alvásra való. Hiába kínálok neki éjjel vizet, csitítom, szeretgetem, énekelek, bármi. Ennyit arról, hogy én majd pihenek. Az ördögűzés hajnali 1 és 3 között minden, csak nem pihenés. De egyelőre kitartok, hátha ez volt a mélypont. Vagy majd holnap kiderül.
Egyelőre asszem ennyi, lenne még miről írni, de az feleilyen érdekes nincs, szóval majd máskor.
