Vannak napok, amelyekre örökre emlékezni akarunk, és vannak olyanok, amelyeket bárcsak öt perc alatt elfelejtenénk. Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nálam sajnos gyakori, hogy épp fordítva történik ez a dolog, mint ahogy elterveztem. Csodás pillanatok, megörökítenivaló érzéseket temet maga alá az elpörgő naptár, és alig néhány hónap múlva már azt sem tudom, mire is akartam emlékezni. Bezzeg a kínos események, az érzés, hogy már megint szar voltam, megmarad...
Nem tudom, a mai nap melyik kategóriába esik majd. Szar mondjuk nem voltam, sőt, szerintem egy szem nőhöz képest meglehetősen jól megoldottam a mai 6 órás kiruccanásunkat az új háromkerekű babakocsinkkal. Azt most hagyjuk, hogy eredetileg négykerekű volt, csak így a sokadik év és a magam-sem-tudom-hány-ezredik kilométer után a bal első kerék úgy döntött, beadja a kulcsot. A Volán buszon. Reggel. Amikor tudtam, hogy ebéd után érünk majd haza.
Persze mivel mostanában amúgy is kijárt az említett kerék, sutty, bedobtam alulra a kosárba, hogy na majd megszerelem. Rázós buszon nem szerelünk, ezt már a múltkor megtanultam, amikor tönkrevágtam a mobiltelefonomat néhány laza mozdulattal (mondjuk a busznak pont semmi köze nem volt hozzá, na de akkor is, valamit tanulni kell az esetből, azt meg csak nem tanulhatom meg belőle, hogy asszony nem szerel, mert asszony informatikus, aztán ha nem szerel, akkor éhenhal) (már amikor dolgozik, gyesen nyilván nem).
Leszállva meg fáztam, úgyhogy mivel nem ment elsőre a helyére, gondoltam, elbillegünk az ikeába három keréken is, aztán ott megnézem, ha el lehet engedni a kocsiban gubbasztó kilenckilós tölteléket. A nyolcvanötös busz persze a régi magaspadlós fajta volt, nesze asszony, tedd csak fel a kilenc kiló gyerek plusz tizenhárom kiló babakocsi plusz négy-öt kiló cucc összességét egyedül, hát persze, hogy inkább megkértem egy csávót, hogy segítsen. Közben meg ötször megbántam, hogy nem pucolom ki időről időre Kari szarjait az alsó kosárból, úgy mint kukacos makkok, aszott fenyőtobozok, és több zsebnyi "értékes" kavics.
Egyébként a le- és felszállástól eltekintve elég simán ment minden, a kocsi meglehetősen stabil még három keréken is, az utaztatott alany meg mindössze egyszer szólalt meg az egész út alatt, az is csak annyi volt, hogy "hess, hess", amikor meglátott két galambot. Azért persze nem voltam valami vidám, amikor az ikeában kiderült, hogy ezen már a bánatos tekintetem sem segít, mert nemcsak kipattant, hanem szét is tört. Három keréken tettük meg tehát az utat hazafelé is, de kibírtuk, most viszont babakocsit keresek ezerrel, mert merészség lenne ezt így használni a továbbiakban (ami nem jelenti azt, hogy nem fogom, de törekszem a jóra) (mint mindig) (nevetni ér).
