Még sehol nincs a vasárnap, mégis úgy érzem, muszáj írnom, mert kissé kiborultam tegnap.
Az csak egy dolog, hogy a hétvégi terheléses vércukrom csúnya igt-t mutat, ami már majdnem cukorbetegség. Ez nem volt másként Dalma születése előtt, viszont az igen, hogy akkor tudtam diétázni, most meg képtelen vagyok rá. Ráfogom a szoptatásra, de a helyzet az, hogy lassacskán úgy érzem, a dohányzást könnyebb volt anno abbahagyni, mint most a finomított szénhidrátok fogyasztását. És mindig van kifogás. Mert ugye két gyereket tartok a háznál, elvileg vigyázok rájuk, a csoki meg nem egészséges, szóval mit tesz az óvó anyuka? Na mit? Pusztít mikuláscsomagot, tábla csokikat, kintertojáshéjat, PEZ cukorkát, és még sorolhatnám. Persze tudom, vehetnék édesítős termékeket, de a mesterséges cuccokkal szoptatás alatt nagyon vigyázok, a természetesek meg puffasztanak, hogy szegény gyereket vadászhatom le a plafonról miattuk. Marad tehát a cukor, és a bűntudat, hogy minden egyes nappal közelebb hozom magamnak az inzulinozást. És most is ott figyel a konyapulton a csak-még-egyet keksz, amit felbontottam, mert ebéd után muszáj volt valami édeset ennem. A fele már hiányzik, és nem, nem két darab van eredetileg a csomagolásban... Aztán van még a zabból-készült-tehát-nem-olyan-gáz csokis tallér, ami de, igenis gáz, mert cukor van benne, viszont hiába beszélek, a kezemnek nem tudok parancsolni, mert szépen, egyesével tologatja be őket a számba.
Már előre rettegek, hogy milyen kínzóeszközzel próbál majd móresre tanítani elsején a drága doktornénim konzultáció címszóval... ráadásu tizenkétezer forintért, ami csak részben lomboz le, mert hát ki ne fizetne szívesen ennyit a saját lecseszéséért, na ugye.
Aztán a következő. Elsőszülöttem, a drága, mostanság kezelhetetlen. Oké, tudom, tesó, meg lassan kiskamaszkor, nyíló öntudat, fogváltás, ilyenek. Na de könyörgöm, hogy ELHAGYJA az óvodában az EGYETLEN sínadrágját TÉLEN, az már egy kicsit erős volt tegnap. Agonizálás, kardomba dőlés, lebaszcsizás, sírás, minden megvolt részemről, még vissza is mentünk, mert közben eszébe jutott, hogy ja, a méhecskében vetkőztek délelőtti udvarozás után, nem a saját csoportjukban. De nem volt ott sem. Aztán persze, hogy hazaérve öt perc játékidőt engedélyeztem az udvaron azzal, hogy nem mehet a hóba, hiszen csak egy vékony benti nadrág van rajta. És naná, hogy három perc múlva az udvar egyetlen ötven centis hókupacából húztam ki a gyereket, miközben ő épp a húga nyakát rakta tele hóval...
Nem, nem kicsit fáradtam ki, és ezen cseppet sem segít, hogy tegnaptól még meg is taknyosodtam, hogy lázam is van-e, az senkit nem érdekel. Engem is beleértve. Tökmindegy, a gyermekeim apja úgyis kétszer olyan szarul lesz, mint én, akármit mutat a lázmérő. Szóval nem nagyon fogtam magam vissza ma, minek, inkább hazacipeltem az Aldiból gyalog egy 9 kilós gyereket a hátamon (nem, nem ott vettem, már odafelé is rajtam volt), plusz egy 2 kilós döglött kacsát a retikülömben, meg némi gyerekruhát, és egy műanyag szerszámszortimentert. Mindezt 1 óra könnyed séta keretein belül, szóval jól vagyok, köszönöm.
