Akkor most a hétről hétre rovatunk első bejelentkezése következik, avagy éljen a tervezett to do lista.
A hetet úgy kezdtük, hogy nem vittem Karit oviba hétfőn, merthogy TSMT kontroll, aztán szerencsére reggel még időben észrevettem, hogy hoppá, az kedden van. Ahhoz persze már késő volt, hogy mégis oviba vigyem, de legalább nem ott vettük észre. Helyette kimentünk a játszótérre megkeresni Nagyapa előző nap elvesztett szemüveglencséjét. Kiskapa, kisgereblye, vödör és légycsapó voltak a kellékek, de hiába készültünk ilyen alaposan, az összes homokozó átgereblyézése, kapálása és légycsapózása sem hozott eredményt.
Akkor a kicsi megunta, és mérleghintázni kellett vele (jó vicc... csak 50 kilóval vagyok több nála), a nagy meg folyamatosan piszkált, hogy milyen remek kavicsot kapált ki már megint a földből. Nyilvánvaló volt a túlerő, mint mindig. Már fel is adtam volna, ha nem egy rohadt harmincezer forintos lencséről lett volna szó, ezért inkább azt mantráztam magamnak, amit Matula bácsi Tutajosnak: hogy száz méter damilt nem nyelhetett el a föld. Azzal a csekélyke különbséggel nem voltam hajlandó foglalkozni, hogy én egy kábé ötször hat centis átlátszó üvegdarabot keresek, nem pedig száz méter damilt.
Persze a fiam megpróbálta lenyúlni a kis kézi gereblyémet a kavicsbányászáshoz, hivatkozva mindenféle értékes kristályra és ércre, de végül csak akkor adtam neki oda, amikor megcsillant a lábam előtt a lencse, nyilvánvalóan egy olyan részen, ahol korábban vagy huszonötször átsétáltam már, árgus szemekkel pásztázva a talajt.
Szóval meglett a lencse, továbbá kábé hat kiló kristály és érc, a légycsapót meg végül véletlenül ottfelejtettük, de sebaj, ez még így is nettó haszon volt.
Kedden aztán elmentünk a TSMT felmérésre, az is jó túra szokott lenni. Olyan negyven perc csak oda, természetesen mivel késésben szoktunk lenni, én noszogatom Karit, aki kivételesen elfelejt száguldani a kismotorral, és nyafog, hogy ő fáradt (aha... én keltem éjjel negyvennyolcszor a kicsihez, de mindegy), aztán valamilyen rejtélyes módon odaérünk negyed órával előbb. Most sem volt ez máshogy, tutira van valami tér-idő kontinuum útközben, de most legalább a tornász is ráért előbb, legalább hazaértünk ebédre.
Szerdán meg szereztem diót a cinkéknek. Az úgy volt, hogy kiírtam a helyi facebook csoportba, hogy kéne ingyen dió, nem baj, ha tavaly előtti. Jelentkezett egy fazon, hogy neki van, stílusosan a Diófa utcát jelölte meg, aztán elmentünk érte Dalmával, babakocsival. Kellemes 2 órás séta volt, csak egy kicsit lógott utána a belem, remélem, meghálálják tavasszal a hízott cinkék, és minimum felássák a kertet cserébe, mert különben jövőre koplalnak.
Csütörtökön bulit rendeztünk, ami annyit jelent, hogy átjöttek a csajok, és volt rohangálás meg vacsi. Mostanában ez ritka, Kari nem igazán igényli már a társaságukat, nem éppen azonos az érdeklődési körük és a habitusuk, és Nórit sem akarja már feleségül venni, de most valahogy mégis ő kérte, hogy hívjam át őket.
Pénteken a Kökin randiztunk Berci babával, volt vásárlás meg fagyi, kieső babakocsikerék, nálam végre új telefon, ideje volt így hónapok után (mert én a strapatelefont is el tudom rontani, majd egyszer elmesélem).
Aztán volt még egy múzeumlátogatás hétvégén, szerencsétlen Kari nem élvezte, végig azon agyalt, hogy ő márpedig rubint akar venni az összes pénzén, nem érdekelte semmi, aztán persze, hogy egy gombostűfejnyi rubinnal jöttünk haza, végül is lehetne rosszabb hobbija is így öt évesen, kártyázhatna vagy nőzhetne is, akkor már inkább a rubinmánia.
Na ennyi, remélem, végigolvastátok, az új telefonomon marhára nem kényelmes ugyanis ennyit pötyögni, miközben a kicsi nem alszik, hanem szó szerint a hasamon ugrál páros lábbal két cicizés között, néha meg sír, hogy ő játszani akar, és nem aludni. Hiába, az én vérem... de legalább cuki.
