Mit nekem te zordon Kárpátok, vagy tengerpart, meg a mittudomén, nekünk a falusi nyaralás a riviéra. Ahogy véget ért az ovi, felcuccoltam a két gyerekkel, és irány egy röpke 4 órás vonatút a szülői házba (ami esetünkben, anyám házát jelenti, mert se nem él itt az összes szülőm, se nem itt születtem).
Nem mondom, hogy szép baleset volt, de azért túléltük. A 13 kilós babakocsit itt-ott csak segítséggel tudtam közlekedtetni, de végül nem bántam meg, hogy ezt hoztuk, mert sokkal jobban szereti a lány, és igaz, hogy a kánikula miatt szinte sehová nem megyünk vele, de legalább ebben eszik minden nap az udvaron, mert ott nem kell takarítani a ledobált falatokat.
Az elején nagyon jó volt itt lenni, szinte elkapott a vágy, hogy soha ne is menjek vissza, de most két hónap után már annyira unja magát az összes gyerekem, hogy végre megjött a honvágy is. Hogy hová, az még nem derült ki, de majd lesz valami. Itt nem jó, otthon nem jó, legszívesebben elköltöznék az egész családommal valami kedves kis kulturált hegyi faluba, ahol a tél tél, a tavasz tavasz, a nyár nyár, az ősz meg - ki hinné? - ősz. És ahol annyira messze van Pest, hogy a lelketlen taplók hadserege már álmomban sem kísért, de ha mégis összevesznék a szomszéddal, hát öt perc gyalog az erdő, és lehet menni fejet szellőztetni.
Tudom, utópia, de mit csináljak, ha más pia egyelőre szóba sem jöhet, még szoptatok...
És akkor térjünk vissza a helyzetjelentésre.
Elsőszülött: rossz, égetnivaló, átokfajzat. Lassan 5 éves, de a feje lágya egyre puhább, ha szabad ezt mondanom. Ráadásul részleges halláskárosult, egyszerűen oda se figyel rám, amikor nevelem. Legyen az erélyes vagy szelíd, kérlelő vagy utasító, ő pont leszarja. Ha zsarolom, legfejlebb visít, és taknyosra hisztizi magát, de engedni nem enged. Jó nagy harcaink vannak, sokszor úgy érzem, többet kellene vele foglalkoznom, de hogyan? A húgát még nem tudom egyedül hagyni, mert ő még tényleg kicsi ahhoz, hogy ne csináljon lépten-nyomon hülyeséget. Így hát kanászodik a nagy, én meg őszülök. Egyébként rettentő okos, érdeklődő, huncut, mozgékony kiskölyök. Kedvence a Nagyinál a temetőbe mászkálás, az ércbányászat (ami azt jelenti, hogy lyukakat ás az udvarra, és minden fellelhető kavicsot ércként könyvel el), a sarazás (az említett lyukak vízzel teletöltése, majd belepacsálás, és széthordása az udvaron), a locsolás, a hintaállványra felállás és ugyanitt fejjel lefelé lógás, és persze a gumicsizmás pocsolyázás, ha volt eső. Enni továbbra sem nagyon eszik, főleg a húst utálja, meg a köretféleségeket, meg a reggelit úgy egy az egyben.
Másodszülött: rossz, égetnivaló, átokfajzat. Értelmes, összetett utasításokat felfog és végigcsinál, feltéve, hogy van benne valami zsiványság, mint például hozd ide a lila papucsomat, és tedd be a mosógépbe. De azt, hogy vedd ki a szádból, meg sem hallja. Marékszámra eszi a homokot, a sarat, a madárszart, nekem meg cafatokban az idegeim. És persze jön, megy, rendezkedik, véleménye van. Egy-egy szót mond, de ez eddig is így volt, legfeljebb a szókincse nőtt meg valamelyest. Anya, Papa (=apa), cici, cica, Kale (=Kari), tetté (=tessék), bába (=lába), kaka (=kaka), kaka (=kacsa), kaka (=kakas). Tegnapelőtt megtanult puszit adni, persze hova máshova, mint a cicimre. Cici az övé... na jó, néha a macié, hozza, hogy szoptassam meg. Meg a régifajta piros telefonkagylót. Ezekkel alszik ugyanis, illetve a telefonkagylóval már nem, mert összevesztek, véletlenül fejbekólintotta magát vele, és volt egy kis sírás. Én meg büntetésből kiűztem az ágyból, maradt a maci meg a gyerek, de sebaj, ez a kettő is elég ahhoz, hogy másfél órán keresztül eltartson egy altatás.
Úgy amúgy: nem nagyon írtam róla (meg semmiről), de tavasszal elhatároztuk, hogy mégsem építkezünk, hanem költözünk. Elkezdtünk házakat nézni a kisvárosunkban, megnéztünk vagy harmincat, mire lett egy, ami tetszett. Lealkudtuk, megegyeztünk bekértük a papírokat, párhuzamosan meghirdettük a miénket, lett vevőnk kettő nap alatt, de aztán egy kis banki huzavona miatt két hétig csúszott a szerződésírás, és elvitte más a kinézett házat. Azóta eltelt vagy három hónap, és nem találtunk alkalmasat. Kicsit szar így lebegni, van egy házunk, ami ki tudja, hogy az otthonunk marad-e, ha nem, akkor mikor és hová megyünk...? Az ember így már nem ültet pl. fát, meg nem tervez nagy beruházásokat, tisztára, mintha egy albérletben élnénk... de sajna baromira elszálltak a lakásárak, még úgy is, hogy ezáltal nyilván a miénk ára is elszállt... mert sajnos a spórolt pénzünk értéke egy dekát nem nőtt, szóval összességében nem állunk jól. Amire elég lenne a pénzünk, az kicsi, vagy rossz helyen van, vagy rossz építésű, vagy probléma van a szomszédokkal, vagy ... és sorolhatnám. Nem könnyíti meg az sem a dolgot, hogy mindössze egyetlen kisváros jöhet szóba, mert minden más vagy túl közel van Budapesthez, vagy túl távol, vagy nagyon drága.
Na ez van, gyorsjelentés megvolt, húzok dolgozni, éljenek a mesék.
