Szinte napra pontosan együtt töltötték április végén. Mindketten nagyon sokat fejlődtek, tanultak, nőttek az elmúlt fél évben, kivéve Karit, mert ő pont ugyanolyan tök maradt, mint 5 évesen volt, de hát az ő korában ez már normális.
Dalmus viszont 10 kiló lett és 84 centi, ami barátok közt is apró, magához képest viszont nem is rossz. Egy hónappal azelőtt ugyanis a gasztrós 9,4 kilót és 82 centit mért, és a súlyra igencsak ingatta a fejét, hogy hoppácska van, kevés. Emiatt és a makacs székrekedése miatt tejdiétára fogott minket, de a hízás szerintem nem ezért történt, ugyanis még csak két hete diétázunk, ennyi idő alatt nem ment ki a kazein. Inkább azért indult meg a súlya, mert nyár van, sokat vagyunk kint, kevesebb a cici, több a normális kaja.
A mindennapi macrogolt nehéz egy kicsit megitatni vele (hashajtó), mert kiérzi bármiből. Vannak napok, hogy csak a fele megy be, meg is látszik, mert 10-12 naponta kakil, és bár az orvos szerint van, akinél ez teljesen normális, alkati kérdés és majd elmúlik, én azért boldogabb lennék, ha kicsit gyakrabban lenne alkalmam "minden szarnak" örülni.
A születésnap már a tejmentes diéta jegyében telt, két tortája volt, az egyik egy félbevágott görögdinnye, megjegyzem óriási sikerrel, a másik egy cukrászati tejmentes puncstorta, amit leginkább a vendégek és én zabáltunk be. Lett is cukormérgezésem, amin még a szobabiciklis is csak hajszálnyit segített. Az S-es méret lassan nem az én világom, egyelőre nem vagyok hajlandó ezt elhinni, úgyhogy tovább rendelgetem a netről az S-es ruhákat, amik aztán mennek a szekrénybe, majd belefogyok jeligével.
Ajándékba kapott lila színű futóbicajt, lila színű bukósisakot hozzá, kevésbé lila színű kerti csúszdát, sok-sok puszit és ünneplést, meg apróságokat. Volt családi ünneplés, barátos ünneplés Berci babával, aki ha létezik egyáltalán kétévesen szerelem, akkor biztosan az. Nem kicsit genya módon számtalanszor használom fel szegényt a gyermek motiválására ("vedd fel a pulcsidat, Berci babának nagyon tetszik ez a csíkos"), jelentem, működik.
Na szóval ropi kisasszony mondatokban beszél, teljesen és megbízhatóan szobatiszta éjjelre-nappalra, jobb pillanataiban egyedül öltözik, vetkőzik, eszik-iszik, jár a bilire és lassan ebédet is főzne, ha hagynám, de azért mindent mégsem. A gyerekollóra a minap érzett rá, volt két szabad órám, cserébe kétszer két milliméteres papírnyiszatok lepték el a lakást, de sebaj, mi az a gyors seprés a két órámért cserébe, a hülyének is megéri.
Bölcsibe is felvették volna egyébként, ami megint egy aranyos sztori, mert az úgy volt, hogy a munkahelyemről felhívtak, hogy van üresedés, nem mennék-e vissza. Én mondtam, hogy mennék, sőt, még egy gyerekes anyukához annyira nem illő jelzőt is odabiggyesztettem, viszont azt is muszáj volt megmondanom, hogy vagy a gyerekkel megyek, vagy csak ősszel, mert intézménybe egyelőre nem került be. A bölcsiben ugyanis várólistán van, de különben is a város másik végén van az egyetlen bölcsi, az újat az utcánkban építik, de az csak őszre lesz kész, az ovi is legkorábban ősszel indulhat, ha egyáltalán felveszik ilyen kicsiként. Nem mondom, hogy boldog volt a főnököm a hírtől, de azt mondta, hogy jó, akkor megvárnak, felírja magának az október végét.
Na gondoltam erre, hogy megsürgetem azt a bölcsit, úgyhogy jól felhívtam őket, hogy mizu. Két hónaposan jelentkeztünk, kétéves a gyermek, nemár, hogy szeptembertől sem lesz helyen. Na annyira nemár volt a nemár, hogy az intézményvezető azonnal ajánlott egy lehetőséget, kábé holnaptól. A gond csupán az volt, hogy a bölcsis nyári zárás meg a Kari ovis nyári zárása véletlenül sem fedik egymást, így nyárra két hónap szabit kellett volna kivennem a két gyerek miatt, és ez azt is jelentett volna, hogy Dalmust beszoktatom a bölcsibe, majd el is hozom két hónapra, na erre még az intézményvezető is azt mondta, hogy nincs értelme. A szeptembert felírta, de nem ígérte, mert kevés a férőhely, és addig jelentkezhetnek nálunk rászorulóbbak.
Különben is, a legkényelmesebb az ovi lenne, de 2,5 évesen vehetik fel legkorábban, ha szobatiszta, és ha van hely. A beiratkozásra persze elvittem, kicsit félve ugyan, mert előtte azt ordibálta itthon, hogy "szeretem a jó nagy csöcsöket", de mire odaértünk, szerencsére elfelejtette, és inkább a fiúkat zaklatta ("szia, fiú, játszunk?"). Nem fogják egyébként első körben felvenni, meg fogjuk kapni a határozatot, hogy elutasítják, a mégis üresen maradó helyekre pályázhatunk majd ősszel. Vagy évközben átveszik bölcsiből. Addig meg rohangálhatok kétfelé, gyalog, a két intézmény egymástól 40 perc séta, kell egy autó, nem vitás. Vagy eljön végre az S-es méret ideje, az sem utolsó szempont.
Harmadik lehetőség, hogy bekerül ősztől az oviba, mi meg elköltözünk a bölcsi mellé, Murphy nagyon röhögne a markába, de nem kizárt, ugyanis még mindig keresünk házat, és ki tudja, hol találjuk meg az igazit. Ez a 60 négyzetméteren éldegélés még így nyáron elmegy, mikor egész nap kint lehet lenni a kertben, de télen hova tegyem a kölyköket? A padlásra csak nem tuszkolhatom fel őket, a garázs is hideg, marad a költözés, csak találjunk már végre valamit. Egy éve keresünk, két elfogadhatót találtunk, mindkettőre megegyeztünk, mindkettő visszalépett. Nincs szerencsénk, pedig jó lenne, mert Kari jövőre iskolás, és ha nem muszáj, egyikből a másik suliba már nem rángatnám.
Hogy mit fog tanulni a suliban, azt egyébként nem tudom, mert jelen pillanatban ír, olvas, számol, és bizonyos dolgokban elszégyellhetem magam az ő tudományos ismeretei mellett. Tegnap pedig a fürdőkádban azon kaptam, hogy mesél, de úgy rendesen, egy komplett mesét előadott ott magának, megdöbbentő, tutira rokonok vagyunk. Kivéve, hogy ő fiúsan zsivány, én meg szende jógyerek voltam, legalábbis a szüleim így mesélik. Kari meg simán kihozza belőlem az állatot, persze nem biztos, hogy ez mindig az ő hibája.
