Megvolt tegnap az első kacagva nevetés, mármint Dalmának, én a jelenlegi körülmények között maximum elmosolyodni szoktam, de ez majd idővel biztosan változik.
Nem tudom, merjem-e javulásnak nevezni, hogy mostanában akad olyan nap, amikor reggel Dalmancs fél órát is elvan a babakocsiban, Karival ilyenkor kivágtatunk a játszótérre és kihasználjuk az időt, amíg nem ordít. A vágtatást szó szerint kell érteni, ha még aktuális a kölyök reggelije, hát visszük azt is, én meg falatonként etetem a játszótéren, igazi idill, pont így képzeltem a kétgyerekes életet (nem).
Akármilyen délelőttünk is volt, délutánra rendszerint Dalma nyűgös, sír, ordít, csak rajtam van el, esetleg ezek tetszőleges kombinációja. Az esték pedig katasztrófák, fürdeni nem tudok úgy elmenni, hogy két zárt ajtón keresztül ne halljam azt a 10 perc ordítást.
Állítólag 3 hónapos kor után javul, hát nemtom, tegnapelőtt volt meg, de a mai nap volt eddig a legdurvább, több órás üvöltésen vagyunk túl, rajtam is üvöltött, az ölemben is üvöltött, a cumi nem kell, az ujját szeretné szopni de még nem tudja használni a kezét, ha néha rátalál, akkor a mutató-középső-gyűrűs-kisujját betolja, és elégedetten cuppog, de aztán jönnek a nem akaratlagos rángatózó reflexek, és "valaki" elveszi a szuper cuppogó cumit, ekkor jön az üvöltés megint. Ma pont annyi időm volt az egyik "végre alszik, leteszem" akció után, hogy megegyem a levest, aztán újra ordítás, cici, altatás, letevés után gyorsan bedobtam a másodikat, aztán már ébredt is, mondanám, hogy így szép élni, de nem szeretek hazudni.
Gondolom hasfájás, mert zuborog nagyon a hasa és húzgálja fel a lábát, de már nem tudok mit tenni, nem eszek szinte semmit, kipróbáltuk az összes szar cseppet, az eredmény az, hogy messzire köpi, de ha nem, akkor pedig csak szimplán hatástalan a készítmény, hurrá.
A tejmentes diétától remélek még némi javulást, mert az csak két hét múlva szokott hatni, és még csak öt napja csinálom 100%-osan. Előtte sem vittem túlzásba a tejfogyasztást, de most már a felvágottan is megnézem az összetevőket, semmit nem eszem, amiben egy pici is van.
Cserébe éhes vagyok, dagadt, és könnyes a szemem, mert ha a kicsi órákat ordít, akkor a végére már én is sírok, teljesen be fogok dilizni, egyszerűen nem értem, nem tudom, mit tehetnék még, hogyan segítsek rajta, hogy ne sírjon ennyit, más babák esznek-alszanak-mosolyognak, az enyém meg csak bömböl már hetek óta, csak elképzelem azt az idilli képet, hogy anya mosolyogva öleli a kis édes nyugodt babáját, miközben az enyém ordít, csapkod, és megpróbálja kirúgni magát a kezemből már két órája, a nagy pedig ott ólálkodik a közelünkben, és minden elérhető eszközzel igyekszik felhívni magára a figyelmet, nem is csodálom.
Egyébként nem győzök hálás lenni, hogy Kari olyan, amilyen, mert viszonylag jól tolerálja ezt a helyzetet, teljesen érthetetlenül még mindig szereti a húgát, és nem vált kezelhetetlenné, bár rosszabb napokon simán az agyamra megy, de amit mások kölykei leművelnek ilyen szituációban, ahhoz képest az ő megnyilvánulásai gyengébbek, mint a harmat. De lehet holnap mást mondok, na viszlát.
