Luckalakó személyes blogja

Én mindig megfogadom, hogy most jól fogok aludni. Aztán....

Aztán kinyiffan a klíma. Jó, rendben, nincs itt gond, kérem szépen, egész délután esett az eső, hűvös van odakint, kinyitom az ablakot. 

Aztán megjelennek a szomszéd elvadult macskái, és olyan nászorgiát rendeznek az ablak alatt, hogy az alvás kizárt dologgá válik. 

Aztán nem jön be elég hűvös a félig lehúzott redőny miatt, ha meg teljesen felhúzom, túl sok a fény. 

Aztán fáj a derekam, meg a térdem, meg a forgóm, meg egy csomó olyan ízületem, ami nem is létezik (pedig eszem a Cartinormot mint cirkuszi ló a kockacukrot, de hát a fantom ízületekre ezek szerint a valódi gyógybogyó nem való). 

Aztán megjelennek megint a macskák, vagy más macskák, ez nem derült ki, hang alapján (még) nem tudom megkülönböztetni őket, ami biztos, hogy pont ugyanazt csinálták. 

Aztán hajnalodik, és egy falka rigó hangos csettegéssel riaszt, valószínűleg a macska (macskák) miatt. 

Aztán munkába indul az utca népe, és mindenki bőgeti a szakadt furgonját, ajót csapkod, kiabál. 

Aztán megszólal az ébresztőm. 

Jó reggelt, világ. A mai aktivitás érdeklődés hiányában elmarad. 

Szóval van az a jelenség, hogy csaknem 10 éve nem alszom, minek is azt, pedig közben azért voltak időszakok, amikor lehetett volna, mert az első gyerek két évesen már aludt mint akit agyonvertek, és akkor volt kábé egy évem, amíg a másodikkal terhes lettem, de nem, nem bírtam megszokni a nyugodt éjszakákat, a terhesség meg megint betett, hát ki bír úgy aludni, ha belülről rugdossák. 

Na de megszületett a kicsi, aki mindenben überelni akarja a drága bátyját, a nemalvást ezért 2 helyett 4 évig húzta, és még rátett plusz egyet, amikor ugyan az igazi éjszakai diszkóőrület már véget ért, de az átmegyek-anyához-mert-csak még tartott, viszont ennek az egy évnek is vége, és hetek óta egyedül alszom, nyugodtan, békében, látogatók nélkül. 

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy egyrészt ehhez kellett némi megvesztegetés ("ha éjjel egyszer sem jössz át, akkor másnap nem kell délután aludnod"), másrészt az alszom is inkább csak formalitás, mert ismét nem bírok, hiába lehetne. 

Persze rá lehet fogni a melegre, meg a takaróra, meg a viharra, meg a .... tökmindegy, valami mindig van, de a lényeg az, hogy az alvásminőségemet leginkább egy lavór ürülékhez tudnám hasonlítani, és nem a kisféle lavórra godoltam. 

Vettem tehát melatonint, mert azt mondják az okosok, hogy az milyen jó már annak, akinek a teste magától nem termeli ezt a nyugodt és boldog alváshoz szükséges bigyót. 

És akkor most elmesélem, hogyan bojkottálta az első melatoninos éjszakámat a saját testem és a családom, valamint a természeti körülmények egyszerre. 

Nos, először is, amint az várható volt, annyira örültem a bogyónak, hogy rögtön elkezdtem adrenalint termelni, már csak azért is. Igen, jól értitek, izgultam, hogy végre aludni fogok, és épp ezzel az izgulással ástam alá a projektet úgy elég rendesen. Megittam egy lavór gyógyteát, hátha attól jobb lesz, hát lett a fenét, kivéve ha jónak nevezzük azt, hogy az éjszaka folyamán négyszer kellett kimennem pisilni. Azért a melatonin dolgozott, egy rossz szavam nincs rá, mert még így is sikerült viszonylag hamar elaludni, persze nyitott ablaknál, vihar előtt, és amint villámlani meg dörögni kezdett, felébredtem, hiszen a melatonin sem péklapát, nem amcsi-style altató ez, hogy beszedek hármat, ráiszom, aztán meg ember legyen a talpán aki összevakar. 

A vihar természetesen nemcsak engem keltett fel, hanem a kisebb gyerekemet is, de csak akkor, amikor én már visszaaludtam, hogy aztán a sírásra ismét felkeljek. A félálomban a szeretteimnél sem viselem valami jól, úgyhogy néhány perc után a "majd megnyugszik" helyett inkább fogtam, elmentem érte, felnyaláboltam a kispárnájával együtt, és betettem a saját ágyamba.

Gondoltam, végre nyugi, de nem jól gondoltam, mert a gyermek tovább vergődött, én meg meglepően sokszor elaludtam, de csak azért, mert meglepően soszor ébredtem meg. Aztán, amikor az egyik ébredés úgy zajlott, hogy a koponyája csattant a halántékomon, akkor kicsit megsértődtem, és fogtam a kispárnámat, amivel átvonultam a gyermek majdnem üres ágyába. 

A majdnem üres alatt azt kell érteni, hogy a gyerek ugye nem volt benne, de az eleve szűk felnőtt méret (180x70) nagy részét mindenféle rózsaszín szőrös lények, nyulak, pónik, szivárványos szirszarok foglalják el általában, úgyhogy némi időmbe telt, hogy ezek kihajigálásával bevackoljam magam, de utána már jöhetett a jól megérdemelt PIHENÉS. 

A melatoninnal feltuningolt alvókám persze ezt kicsit máshogy értelmezte, mint én, mert a következő 2 órában tömény akcióvígjátékban főszerepelhettem, ami erős tizennyolc pluszos elemeket is tartalmazott. Nem szeretném a részleteket az utókor számára megörökíteni, de a lényeg az, hogy röhögve és pirulva ébredtem fel négy óra valahánykor, és vánszorogtam át félálomban a saját, kényelmesebb ágyamba, hogy arrébb gurítsam a kiterült ötévest, és elfoglaljam a saját helyemet. 

Az utolsó óra már nyugalomban telt, az órám reggel 5 és fél óra alvást mutatott három ébredéssel, amin erősen összevitatkoztunk, de ez már nem tartozik a jelen témához. 

Mindenesetre, melatoninra fel ma is, ha a színes-szagos álmok megmaradnak, akkor jöhet, a gyereket meg beragasztózom a saját helyére. 

Valahogy nekem mindig a szilveszterek voltak a mérföldkövek, amiket számon tartottam, mint például kilencvenkilenc Afganisztán, kétezer Eger, kétezeregy szintén Eger, kétezerkettő... na azt nem tudom fejből, de ha egy kicsit gondolkodnék, biztos meglenne. Amióta gyerekeim vannak, azóta viszont összemosódnak az évek és az évzárók is, de ezt a mostanit nem szeretném elfelejteni, úgyhogy megírom. 

Nikiékkel beszéltünk össze, egyrészt mert szeretjük őket, másrészt meg mert idén nyáron a mi kisvárosunkba költöztek, és ez azt jelenti, hogy rollerrel is csak egy köpésre vannak, de autóval pláne. 

És hát ugye koronavírus-járvány van, kijárási tilalom meg minden, úgyhogy két variáció volt, az egyik, hogy ottalszunk, a másik, hogy 8 előtt eljövünk. (A harmadik, hogy illegalizálva hazaosonunk a kertek alatt, nálam nem opció, én olyan szabálykövető vagyok, hogy a múltkor is mikor bemondták a Bauhausban, hogy fél óra múlva zárnak, remegni kezdtem, és alig lehetett engem még elvonszolni a villanykapcsolókhoz, hogy ott is költsünk vagy százezret, arról már nem is beszélve, hogy belementem bármilyen dizájnba, csak menjünk már, hiszen mindjárt zárnak). 

(Ja, és ezek után a pénztáros elkúrentotta az egyik tételt, és a vevőszolgálatra kellett menni a számlát rendezni, hát persze, hogy ott sorakozott az összes munkásember, hogy mennének már haza, és miattunk nem tudtak, igazi lélekedzés volt a magamfajtának.)

A negyedik lehetőség, miszerint nálunk legyen a buli, megintcsak nem jöhetett szóba, merthogy házat felújítunk már vagy fél éve, és jelen pillanatban nincs lakható szobánk, így nálunk nem tud senki aludni, mondhatni még mi sem, de szerencsére minket nem zavar, hogy ajtó helyett egy pokróc van felszögezve a falra, vagy hogy a mennyezetünk nem más, mint a csupasz gipszkarton a kőműves Adidas cipőjének szépen kivehető lábnyomaival. 

Szóval a lényeg az, hogy Nikiéknek a házuk is egyben van, a vendégszeretetük is óriási, így ottalvós bulinak indult, aztán hogy mi lett belőle, na azt hagyjuk, mert alvás az nem sok. A 4 gyerek remekül elvolt, az én Dalmám is csak egyszer hisztizett be, amikor eldobálták a gyerekek a szerpentineket, és ő nem tudta, melyik volt az övé. Megengedtük nekik, hogy fennmaradjanak éjfélig, volt kaja, gyerekpezsgő, rendeztünk nekik egy cuki tombolát, amikor nyerhettek mindenféle érdekességeket (csokit, tollat, füzetet, matricát, hajgumit, krumplit, hagymát, telefonzsinórt, imbuszkulcsot), nagyon sokat nevettünk, de főleg Nikiék, és főleg azon, hogy rendre az én gyerekeim nyertek vissza minden olyan ökörséget, amit csak azért tettem a zsákba, hogy megszabaduljunk tőle. A kedvenc nyereményem egy sör volt, természetesen Dalma nyerte meg, de ahelyett, hogy ideadta volna, egész este vigyázott rá ("hol a söröm? azt én nyertem!"). A tombola után szabad foglalkozás volt, a gyerekek rohangáltak, mi szolídan ittunk és dumáltunk, az ilyet szeretem, semmi kötöttség. Azt viszont már kevsébé szerettem, hogy éjfél előtt fél órával Karinak sikerült egy kisebbet esni a járólapon, tényleg nem volt nagy, esett már sokkal nagyobbakat is, de ez valahogy olyan szerencsétlenre sikerült, hogy letört egy darab a csontfogából. Az elsőből... 

Kicsit ez odatett a bulihangulatnak, de a gyerekek hamar túllendültek a dolgon, és mire észbekaptunk, lehetett koccintani. Aztán szép lassan én is megnyugodtam, letettük az apraját aludni (olyan egy körül, és persze hápogtak, hogy ők reggelik beszélgetni fognak az ágyban), és még 3-ig fent voltunk, hogy aztán reggel 7-kor kipattanjon a szemünk, kisebb gyermeki segítséggel. 

Hát ennyi, szép volt, jó volt, maradandó volt, és valahogy úgy érzem, ilyen lesz a 2021 is. A pofára eséseket ugyan megúsznám, ha lehetne, de van, ami nem választható. 

Három hónapja itthon vagyunk. 

És még csak most kezdődik a nyári szünet... 

Három hónap alatt szerintem mindannyian kicsit bekattantunk. Én például kocsit akarok venni, ami még soha nem fordult elő életemben, de a "jó nekünk az Inter City is" most nem játszik, viszont az sem, hogy egész nyáron itthon üljünk. 

A nagyobbik gyerekem az imént fejezte be az utolsó iskolai feladatát. Már csak a bizonyítványosztás van hátra, hogy elmondhassuk, sikerrel elvégezte az első osztályt. A kicsi tegnap megkérdezte, hogy akkor Kari jövőre már mehet dolgozni? Hehe, hol van az még... 

A nyári célunk, hogy az olvasáson kívül ne nyaggassam semmivel, azt is csak azért, mert tudom, hogy neki is jó lenne, ha végre önállóan olvasna. Na, nem mintha nem élveznék komplett ifjusági regényeket felolvasni, de azért mégiscsak más, ha az ember magának olvas. 

Az írása ronda, mint egy hétéves fiúé, a rajzai csodával határos módon alig értelmezhetőek, cserébe úgy számol, mint egy harmadikos. 

A kicsi meg elkezdte átaludni az éjszakákat, négy évesen már ideje volt, az utóbbi hetekben háromszor is megesett, hogy a saját ágyában ébredt. Persze lehet, hogy köze van hozzá annak a reflux elleni szernek is, amit este kap... a folyamatos hasáfájást elkezdtük kivizsgáltatni, volt az apjával lisztérzékenységi vizsgálaton, aztán kaptuk a gyerekorvostól ezt az ötletet az esetleges refluxra...

Én megtanultam piskótát sütni, ami azért jó, mert így megint stagnál a súlyom. Két születésnap volt ugyanis ebben az időszakban, szerencsére az enyém előbb, így a félig sikerült piskotával rendelkező somlói torta (amúgy ehető volt) rögtön engem illetett. A Dalmuséra egy csodaszép és nagyon finom Charlotte-tortát készítettem, magam sem hittem volna, de egyben is maradt meg minden, igaz, hogy piskótatekercsből megelőzte egy harmatgyenge próbálkozás, de legalább innen (volt) szép nyerni. 

Aztán muszáj beszélnem még a cseresznyetermésünkről, ami 20 kg cseresznye kimagozását jelentette, plusz egy röpke 8 órás lekvárfőzést, égési sérülésekkel meg minden, ahogy illik. 

A meggytermésünk szintén volt vagy 20 kiló, de az már a fagyasztóba ment... majd télen megfőzöm, ha elfogy a cseresznye. 

Dolgozni nem járok be, itthonról keresem a pénzt, szerencsére ebben a munkahelyem is partner. Mi még nem is álltunk vissza a normál bejárásra, lehet, hogy nem is fogunk - úgy tűnik, a cég egésze rájött, hogy egyáltalán nem rossz ez így. 

Nagyjából ennyi, kicsit hiányzik a napi magány (tömegközlekedés), kicsit a felnőtt emberek világa is, cserébe a gyerekek kárpótolnak, mert tök cucik, kivéve mikor egész nap veszekszenek, és folyamatosan ordítanom kell velük, hogy jaj-hagyjátok-már-abba. 

Karantén-kattanásos hajfestés, igazi teszkós impulzusvásárlásból származó szín, és természetesen home made megoldás. 

A gyerekek reakciója... 

Kislány (4), előtte: Anya, ne fesd be a hajad, te így vagy szép (bocitekintet, igazi könnyek, könyörgés). 

Ugyanő, utána: jaj, Anya, így is nagyon szép vagy (ölelés, puszi, bocitekintet, majdnemkönnyek). 

Fiú (7,5), utána (végig a helyszínen volt): Anya... neked más most a hajad? Nem is vettem észre. 

Barnáből világosvörösesszőkébe, hát khm, kisfiam, irigylem a majdani feleségedet :D 

Nem vagyok elragadtatva a bejelentkezéseim számosságától, de már nem ígérek semmit a jövőre vonatkozóan, én magam sem hiszem el úgysem. Most itt vagyok, és van öt percem kábé arra, hogy elmondjam az elmúlt fél évet, kivéve, amit már elfelejtettem, szerencsére ebből van több. Vagy sajnos. 

Szóval. Dalma szülinap, április második fele. Még a régi házban tartottuk, kerti partinak készült, amit aztán az időjárás megvétózott, ennek köszönhetően nettó ötvenöt négyzetméteren szorongtunk egy csomóan, de legalább volt buli, meg ajándékok, természetesen torta is (nememlékszem típusú) (és arra sem emlékszem, hogy tőlünk mit kapott). Ja, de, egy személyre szabott mesekönyvet írtam neki, mekkora gagyi már, ha kőműves lennék, kapott volna egy betonfalat? És ó, igen, megvan a torta is (fényképről lestem), vettünk egy rakás Vienetta jégkrémet, az volt a "torta", és most az is beugrott, hogy életem legjobb tortát döntése volt, elfogyott vagy tíz darab, bezzeg máskor egy hétig rágódunk a maradék cukrásztortákon, és senki nem eszi meg, csak széttúrja belőle a habot, meg az egyéb alkatrészeket. 

Aztán lett egy csepphintánk, meg egy döglött imádkozó sáskánk is, ami egyébként eszembe sem jutott volna, ha nem a fotóalbumomat lapoznám végig, hogy mi is történt velünk. A csepphintát én dolgoztam össze némi írós barter keretében a gyártóval, szuper dolog, most már fizetnék is érte (de főleg azért, hogy több szövegírós melót most már ne vállaljak, mert ha kényszerből csinálom, eskü nem megy). Az imádkozó sáska meg az ablaktokból került elő, teljesen mumifikálódva, azóta is megvan valahol, csak sajnos nem emlékszem, hogy a költözés után hová tettem, de majd biztosan előbújik egy alkalmas pillanatban, és eljuthat végre a rendeltetési helyére (anyukámnak szánom, van már egy döglött békája a falon, szerintem unatkozik). 

Átugrova egy csokornyi mesefesztiválos, óriásbuborékfújós fotót, el is érkeztem az ovis ballagásig. Hát igen, a nagyfiam tényleg egyre nagyobb, még hajzselét is kellett kenni a feje búbjára, szerencsére csak kicsit mosta el az eső, de legalább  nem látszott annyira, hogy a sok anyuka diszkréten könnyezik a műsor alatt. Az ovis csoportszobában aztán még egy kis külön műsorral kedveskedtünk az óvónőknek, hat gyerek megtanult és elmondott egy verset (én írtam) (igen, szerintem is nagyon ciki vagyok), ennek köszönhetően harminc mínusz hat anyuka vérig sértődött, hogy miért nem vettük be őket is ebbe a buliba, igazából gondolhattam volna, szánom is meg bánom is, és én kérek elnézést, amiért a saját versemet a saját gyerekem és az ő barátai mondták el, ez tényleg felháborító. 

(Letelet az öt perc. Na jó, a költözést még elmondom). 

A költözés ugye úgy kezdődött, hogy megvettük A Házat még tavaly októberben, aztán el is adtuk a miénket is egy hónapon  belül, de a kivitelezést mindkét oldalról nyárra ütemeztük A Ház akkori lakóinak kérésére. Akik mellesleg barát család, a gyerekeink együtt jártak oviba, bölcsibe, voltak közös programjaunk, szeretjük őket, sajnálom is, hogy eltávoztak az ország nyugati felébe, még ha emiatt kaptuk meg mi A Házat, akkor is. Inkább maradtak volna, ház van több is, de belőlük nincs másik. A költözés egyébként úgy zajlott, hogy egyik nap még ők laktak ott, másik nap meg mi, és kábé tényleg, még takarítani sem volt időnk, nemhogy festeni meg ilyen hülyeségek. Jött a teherautó, bepakoltak a barátok-kollégák-rokonok, a másik oldalon kipakoltak, aztán szép lassan megtelt a 120 négyzetméter, mintha nem is 55-ből jönnénk, hanem minimum 500-ból. Hetekig a nappaliban aludtunk, szép sorjában leterített matracokon, közben nem volt sütőnk meg gáztűzhelyünk, a dobozhegyek eltakarták a kilátást, és a napi témánk nagyjából az volt, hogy jó így a szekrény, vagy tegyük máshová. 

Nos, azóta jelentem, eltelt három hónap, a dobozhegyeket elpakoltam vagy eldugtam a kevésbé látható helyekre, a háztartási gépeket beszereztük, a szekrények oda kerültek, ahová a legkevésbé tűnt gáznak, és lett hálószobánk is, bár még mindig hegyekben alszunk, de az őszre ütemezett ablakcsere után aktuális lesz a külön szobába költözés, kezdem unni, hogy valamelyik gyerek folyton rám mászik éjjel. A koponyámon koccanó gyerekfej külön frusztrál, bár amikor jó puha párnának neveznek, az némileg ellensúlyozza a kellemetlenségeket. 

Közben túlestünk egy iskola- és óvodakezdésen is, a gyerekek kezdenek beilleszkedni, de ezt már inkább máskor mondom el, mert most még túl friss az élmény, és még a végén kisregényt kanyarítok abból, ami fél év múlva már úgyis bekezdésnyire fogy a fejemben. Vagy meglepem magam és holnap mindent leírok, hahaha. 

Nem mai történet, de muszáj elmesélnem, hogy legkisebb, csirke típusú lánygyermekem úgy karácsony tájt kapott egy meglehetősen rózsaszín, cumis játékbabát, akit természetesen első ránézésre befogadott a szűk körbe, azóta is gyakran ringatja, hordozza, hajigálja, egyszóval játszik vele, és a kapcsolatukat még az sem ingatta meg, hogy mikor megkérdeztem, mi lesz a neve, akkor határozottan és ellentmondást nem tűrően közölte (a lány, nem a baba), hogy BARNABÁS. 

Április van, de én ezen azóta is naponta röhögök vinnyogva, köszönöm, gyermekem.  

...kell visszamenőleg áttekintenem. Egy időben rajta volt a to do listámon, hogy minden vasárnap posztoljak, de aztán magánjellegű okok miatt (magyarul lustaságból) a to do listát egyszerűen csak elfelejtettem, és kész. Ezáltal pedig írni is, pedig van mit. 

Dalma bölcsis lett még októberben. A beszokás eleinte lazán ment, buli volt az egész, de aztán mikor eljutottunk oda, hogy már nemcsak 4-5 órát, hanem 8-9-et volt ott, akkor besokallt, és jött az ellenállás. Természetesen betegségekkel fűszerezve, az őszünk tehát azzal telt, hogy hol egy csökönyös szamarat rángattam be a bölcsibe, hol otthon döglődtünk, közben többé-kevésbé (inkább kevésbé) dolgoztam is. Az apjuk mindeközben külföldi projektmunkát kapott, 5 kemény hónap volt nyártól karácsonyig, a bölcsikezdés és a munkába állásom is beleesett. A bölcsi ráadásul az ovitól fél óra gyalog, nekem még mindig nincs autóm, szóval nem volt egyszerű a logisztika, 6 kerek órát tudtam csak dolgozni minden nap, egyetlen perccel sem többet, és sokszor így is futottam a babakocsival az oviba, hogy zárásra odaérjünk Kariért. Ősszel még megoldottam azzal, hogy hazafelé görkorit húztam, és a babakocsit járássegítőnek használva suhantunk át A-ból B-be, izzadtan, büdösen, kitérdekel állapotban, de télen ez már nem volt megoldás, maradt a talpalás és a tudat, hogy hamarosan vége. 

Őrült egy időszak volt, utólag nem is tudom, hogy csináltam, de túl vagyunk rajta. Dalma is megszerette időközben a bölcsit, egyik nap azzal jött haza, hogy "anya, képzeld, megbarátkoztam a Melindával (gondozónő)". Az apjuk karácsonykor hazaköltözött, azóta lett új rutinunk, és persze új stressz, mert elkezdődtek az iskolacsipegetők, és most már nem hagyhatom figyelmen kívül őket, hiszen Kari jövőre elsős lesz. Nagy ló elsős, és igazából csak rajtam múlik, hogy mennyire fogja élvezni, mert én választok neki iskolát... 

Sajnos nincs nagy választék, az egész városban négy van, ebből a német kéttannyelvű és a katolikus kapásból kiesik a saját heves ellenállásom miatt. A másik kettő tűnik normális, átlagos, (talán) szerethető kisvárosi iskolának, kivéve, hogy az egyik túl messze van, a másikban meg épp egy pocsék évfolyam fog indulni, szóval nesze, dönts, köszi. 

A közelebbi suli praktikusabb lenne, de nincsenek új tanárok, a mostani negyedikes osztályfőnökök meg nem akarnak új osztályt vállalni, az jobbik el akar menni szülni, az amúgy sem túldicsért szimplán csak szünetet tartana, nagyon lehangoló kilátások... és bár oda megy az összes ovis csoporttárs, beleértve a közeli barátokat és a Nóri nevű kitartóan meglévő szerelmet is, én mégis a messzebbin gondolkodom, egyszerűen azért, mert jobb. Ott három osztály fog indulni, mindhárom tanító néni szimpatikus, lesz matektagozat, és minden idegszálam azt súgja, hogy ott lesz jó helyen a gyerek, akár több utazással jár, akár nem. ...és ha mégsem, hát még mindig visszahozhatom, az ismerős arcok közé örömmel jönne, inkább, mint fordítva és az ismerősöktől vinni ismeretlenbe. 

Azért persze eljárunk mindkettőnek a programjaira, ami a messzebbinél külön öröm, szerencsére Dalma megtanult időközben fut(tat)óbiciklizni, így a rohanás már nem úgy néz ki, hogy futva tolom a babakocsit, hanem úgy, hogy futva követem a bicajon száguldó, vihogó lányomat. Persze sokszor a dolog még így is kábé lehetetlen, a bölcsiben fél 3-kor még alszanak, háromnegyedkor már toporgok, benyitok, kérem az alvó gyereket, azt sem tudja, hol van, felöltöztetem, bicajra fel, száguldunk az oviba, nettó 20 perc ha nem kapunk sorompót (de általában kapunk, én meg őrjöngök, hogy elkésünk). Az oviban a villámgyors öltözés még mindig csak fogalom a fiam részéről, az űrutazásról elmélkedik, mozdulatlanul tartva a cipőjét, én sürgetem, és azon gondolkodom, hogy ha még egy percig nem mozdul meg, hát tényleg felküldöm a Holdra, aztán akkor nem kell odaérnünk óra harmincra az iskolacsipegetőre. 

Nagy nehezen kint vagyunk, Kari kezében szorongatja az uzsonnáját, Dalma száguld a biciklivel, mi trappolunk utána, a hátamon csorog a víz, de jó, megint én leszek a büdös a szülők között. Kari elejti a szendvicsét, sír, vigasztalom, kapsz csokit, rohanunk megint, óra harmincra beesünk a suliba. 

És akkor a program persze késik tíz percet, de legalább adnak előtte rágcsálnivalót a gyerekeknek, az enyémek persze mint a sáskahad, csak annyira illedelmesek, falják befelé a kekszet, ropit, bármit, ilyenkor kellene odatolni eléjük a kelkáposzta-főzeléket, szerintem még az is elfogyna. 

Utána negyvenöt perces program, ismerkedés az egyik leendő tanítóval, a szülők a hátsó sorból nézik, hogy a csemetéjük hogyan vesz részt (vagy nem vesz részt) a foglalkozáson. Én rendszerint arra csodálkozom rá, hogy a fiam milyen apró a többiekhez képest (éljenek a visszatartott, amúgy is túlsúlyos nyolcévesek), és persze megmosolygom, hogy már most látszik, melyik kislány lesz az évfolyam strébere. Kari csendes kölyök, de helyén van az esze, ha valamit tud, jelentkezik, de feleslegesen soha, és rendszerint a feladatokban sem téved, elvégzi a dolgát épp úgy, ahogy kell, de nem sztárolja túl magát, és nem is bukik ki, ha éppen nem ő nyer például a székfoglalóban. Mozgásban ügyetlen, logikában verhetetlen, az igazgatóhelyettes valamiért már ismeri is, a múltkor csak lestem, hogy nevén szólította, épp őt a sok gyerek közül. 

Remélem, nem lesz rossz döntés őt oda vinni, és persze azt is, hogy felveszik. Majd a következő posztban megírom... :D :) 

Gondoltam, írok egy blogbejegyzést, mert ma voltunk optikusnál meg szemészeten, és az ilyen mindig ok az örömködésre. Egyrészt, mert az ember nem minden nap ver el nyolcvanezer forintot a gyerekeire, másrészt meg mert muszáj megörökíteni azt, ahogyan az ilyesmi zajlik.

Kezdve az indulással. Lehetne már némi rutinom ebben, de baromira nincs, úgyhogy rendszerint a menetrendszerű ébredés után minden alkalommal beköszönt a mindjárt-elkésünk pánik, köszönhetően annak, hogy a rohadék volán a buszjáratok egy részét óra huszonhétkor, más részét meg óra húszkor indítja. Nos, én mindig az előbbire készülök, rápánikolok, a kisboltban kiflivásárlás közben (bocs, kölkök, ez a reggeli) szabályosan lila a fejem, ha sorba kell állni, aztán persze öt perccel húsz előtt már a megállóban vagyunk, a busz meg mikor jön? Huszonhétkor.

Na, hagyjuk a számokat, az utazás sima ügy, kivéve, ha magaspadlós jön, de arra is felteszem a babakocsit a kétésfélévessel, de fel én, még ha kétszer vissza is zuhan rám. Lefelé már könnyebb, a gravitáció remek barát, ha kell (ha nem kell, akkor meg remek ellenség, de ezt most hagyjuk). A metrón persze a kicsinek eszébe jut, hogy pisilnie kell, nekem meg az, hogy jó lett volna, ha otthon nem felejtődik el ez az "apróság". Az aluljáróban rohanás, holegyvécé, persze sehol, úgyhogy az ember beáll a fornettishez papírpoharat kérni, abba mégiscsak elegánsabb pisiltetni a lánykát, mint a csupasz aluljáróba (bár egyes felnőtteket az ilyesmi úgy láttam, nem zavarja).

A kölyök persze finnyás, és csak igazi vécébe akar, ki is bírja a Naphegy térig, ki hinné. A papírpohár azóta is a babakocsi aljában röhög sértetlenül, éljen a környezetvédelem.

Na szóval az optikusnál kijön, aminek ki kell, tartom a gyereket a wc fölött, persze tényleg kellett pisilnie, nem is kapkodja el, a karom leszakad, a nagynak meg közben lezajlik a fél vizsgálata. A másik felét a kicsi érdeklődve nézi, ami csak akkor szűnik meg, amikor ő kerül sorra. Ráadásul épp abban a korban van, amikor a "ne mozogj" kérést egész sajátosan tudja értelmezni, lényeg a lényeg, az egyik gépi vizsgálata hiányzik, majd legközelebb. A receptet megkapjuk, mehetünk tovább.

Ezúttal a gyermekeknek rövidke naphegyi játszóterezés engedélyezett, tekintve hogy úgyis a Nagyiért megyünk a Keletibe másfél óra múlva, addig bőven belefér. Persze azt az ember nem számolja ilyenkor bele, hogy a nagy lecsúszik a csavart csúszdán, ami nem kicsit van tele vízzel, "Anya, vizes lett a nadrágom", én meg már csak magamban mormolok el egy anyázást, végül is megérdemlem, miért nem gondoltam, hogy a hetek óta tartó aszályban majd víz lesz a csúszdában. Beültetem a kicsit a babakocsiba, miközben bőszen magyarázok a nagynak a hőmérsékletkülönbségről meg a páralecsapódásról, közben pedig azon töprengek, honnan vegyek másik nadrágot. Aztán beültetem a kicsit ismét, mert időközben kimászott, és igyekszem nem törődni azzal, hogy vadul ordítja, még maradni akar.

Anyagilag ugyan beleférne a nadrágvásárlás, de van itthon hatszáz, szóval az erkölcsi motivációja mondhatni nulla. Mentőötletként beugrik, hogy egyébként ott dolgozom a szomszédban, úgyhogy berongyolunk az irodába, sziasztok, neadjnekikcsokitlégyszi, veddleanadrágot. Szerencsére mindenki elkapja, amit neki szánok, és nem mást, így a kollégám nadrágban marad és nem ad csokit, a gyerekem meg vetkőzni kezd. Éljen a kézszárítós wc, pillanatok alatt megvan a száraz nadrág, köszi, sziasztok, nyomás a Keleti Pályaudvar. Nem, még mindig nem kaphatnak csokit. Mert már kaptak a szemész doktornőtől, na azért. És mert úgy felpörögnek tőle, hogy még a végén kettőből hármat itt hagyok további megőrzés céljából, ugye te sem szeretnéd ezt.

Keleti Pályaudvar, késés tizenöt perc, de legalább van téma, a nagyobbik gyerek fiú, a sínen meg vonatok. Kissé ciki ugyan, hogy bármit kérdez, nem tudom, de előbb-utóbb csak felnövök a feladathoz, és kapásból vágni fogom a vasúti szerelvények minden csínját-bínját. Persze ha ez bekövetkezik némi éjszakai tanulás árán, akkor másnap már rég valami egyebet kérdez, mondjuk a hidraulikus endoszkópiáról, vagy miről. Hatéves, köszönöm, jól vannak az idegeim, mindig arra gondolok ilyenkor, hogy legalább nem a telefonnyomkodás meg a tévé a hobbija (kivéve, ha vulkánkitörésről szóló természetfilmet lehet nézni, mert az ugye más).

Felszedjük a Nagyit, megmutatjuk neki a metrót, beleértve a Fővám téri megállót is, ahol még én sem voltam. Nem véletlenül, ugyanis nem esik útba. Most sem esett, de legalább így, hogy túlbambultunk az előzőn, pont le fogjuk késni a volánt. És tényleg. Sebaj, legalább veszek további harmincezerért cipőt a gyerekeknek, meg némi postakész borítékot. A cipő sima menet, a posta sem vészes, közben a gyerekek etetik a százasokkal a villogó-mozgó versenyautót, ingyencirkusz, mondanám, de vészesen csökken a pénztárcám súlya, persze mi ez ahhoz képest, amit később az optikusnál kifizetünk.

De akkor már este van, túl vagyunk a babakocsiban elalváson, hazaérkezésen, ebédkészítésen, anyázáson mert kifolyt a rántott sajt az olajsütőben, kisbolton, ahol nem lehet kapni panírozott sajtot, ébredésen, és újbóli elinduláson. Ja igen, és persze a nettó másfél órás szemüvegkeret-válogatáson, amit a várakozásokkal ellentétben nem a kicsi, hanem a nagy húzott el ennyire. Mert feketét akart, de legyen tiszta fekete, persze gyerekeknek nem gyártanak gyászkeretet, de magyarázd meg egy csökönyös hatévesnek. Na, amelyiknek fém a szára, az hirtelen megtetszik neki, persze huszonötezer, plusz lötyög a fején, de csak duzzog, és az kell neki. Az optikus is nézi, húzza a száját, talán ha meghajlítja, akkor majd nem fog leesni. Na, nekem nem annyira elég egy huszonötezres kerethez a talán, úgyhogy módszeresen kipakolom a szekrényből az ott pihenő százötven darabot, és sorba rendezek mindent, ami méretileg oké, nem túl ronda, és nem túl drága. A nagy persze még mindig duzzog, nem tetszik neki semmi, mindegyik kényelmetlen, egészen addig, míg el nem bénázza, és rá nem mondja a kényelmetlent a korábban kiszemelt fémszárúra is, csak mert nem veszi észre, hogy épp azt próbálom rá újra. Komolyan mondom, ennyit még szerintem életemben nem szidtam magam, mint ma, mert ismét kiszalad a számon egy anyukád, csak a kevésbé szolid változatában.

Végül a "ha olcsóbbat választasz, kapsz egy legót" kártya nyer, és hagyja magát rábeszélni egy kékesre. Mindez idő alatt pedig a kicsi fel-le rohangál a LILA keretével, amit már a múltkor eltetetett magának, és véletlenül sem eltántorítható. Mindegy, legalább lány, ezerszer rosszabb lenne a helyzet, ha fiúként tenné ugyanezt.

Holnap meg mehetek legót venni, éljen. Aztán a hónap további részében nem eszünk, még jó, hogy már tizenkettedike van.