Valahogy nekem mindig a szilveszterek voltak a mérföldkövek, amiket számon tartottam, mint például kilencvenkilenc Afganisztán, kétezer Eger, kétezeregy szintén Eger, kétezerkettő... na azt nem tudom fejből, de ha egy kicsit gondolkodnék, biztos meglenne. Amióta gyerekeim vannak, azóta viszont összemosódnak az évek és az évzárók is, de ezt a mostanit nem szeretném elfelejteni, úgyhogy megírom.
Nikiékkel beszéltünk össze, egyrészt mert szeretjük őket, másrészt meg mert idén nyáron a mi kisvárosunkba költöztek, és ez azt jelenti, hogy rollerrel is csak egy köpésre vannak, de autóval pláne.
És hát ugye koronavírus-járvány van, kijárási tilalom meg minden, úgyhogy két variáció volt, az egyik, hogy ottalszunk, a másik, hogy 8 előtt eljövünk. (A harmadik, hogy illegalizálva hazaosonunk a kertek alatt, nálam nem opció, én olyan szabálykövető vagyok, hogy a múltkor is mikor bemondták a Bauhausban, hogy fél óra múlva zárnak, remegni kezdtem, és alig lehetett engem még elvonszolni a villanykapcsolókhoz, hogy ott is költsünk vagy százezret, arról már nem is beszélve, hogy belementem bármilyen dizájnba, csak menjünk már, hiszen mindjárt zárnak).
(Ja, és ezek után a pénztáros elkúrentotta az egyik tételt, és a vevőszolgálatra kellett menni a számlát rendezni, hát persze, hogy ott sorakozott az összes munkásember, hogy mennének már haza, és miattunk nem tudtak, igazi lélekedzés volt a magamfajtának.)
A negyedik lehetőség, miszerint nálunk legyen a buli, megintcsak nem jöhetett szóba, merthogy házat felújítunk már vagy fél éve, és jelen pillanatban nincs lakható szobánk, így nálunk nem tud senki aludni, mondhatni még mi sem, de szerencsére minket nem zavar, hogy ajtó helyett egy pokróc van felszögezve a falra, vagy hogy a mennyezetünk nem más, mint a csupasz gipszkarton a kőműves Adidas cipőjének szépen kivehető lábnyomaival.
Szóval a lényeg az, hogy Nikiéknek a házuk is egyben van, a vendégszeretetük is óriási, így ottalvós bulinak indult, aztán hogy mi lett belőle, na azt hagyjuk, mert alvás az nem sok. A 4 gyerek remekül elvolt, az én Dalmám is csak egyszer hisztizett be, amikor eldobálták a gyerekek a szerpentineket, és ő nem tudta, melyik volt az övé. Megengedtük nekik, hogy fennmaradjanak éjfélig, volt kaja, gyerekpezsgő, rendeztünk nekik egy cuki tombolát, amikor nyerhettek mindenféle érdekességeket (csokit, tollat, füzetet, matricát, hajgumit, krumplit, hagymát, telefonzsinórt, imbuszkulcsot), nagyon sokat nevettünk, de főleg Nikiék, és főleg azon, hogy rendre az én gyerekeim nyertek vissza minden olyan ökörséget, amit csak azért tettem a zsákba, hogy megszabaduljunk tőle. A kedvenc nyereményem egy sör volt, természetesen Dalma nyerte meg, de ahelyett, hogy ideadta volna, egész este vigyázott rá ("hol a söröm? azt én nyertem!"). A tombola után szabad foglalkozás volt, a gyerekek rohangáltak, mi szolídan ittunk és dumáltunk, az ilyet szeretem, semmi kötöttség. Azt viszont már kevsébé szerettem, hogy éjfél előtt fél órával Karinak sikerült egy kisebbet esni a járólapon, tényleg nem volt nagy, esett már sokkal nagyobbakat is, de ez valahogy olyan szerencsétlenre sikerült, hogy letört egy darab a csontfogából. Az elsőből...
Kicsit ez odatett a bulihangulatnak, de a gyerekek hamar túllendültek a dolgon, és mire észbekaptunk, lehetett koccintani. Aztán szép lassan én is megnyugodtam, letettük az apraját aludni (olyan egy körül, és persze hápogtak, hogy ők reggelik beszélgetni fognak az ágyban), és még 3-ig fent voltunk, hogy aztán reggel 7-kor kipattanjon a szemünk, kisebb gyermeki segítséggel.
Hát ennyi, szép volt, jó volt, maradandó volt, és valahogy úgy érzem, ilyen lesz a 2021 is. A pofára eséseket ugyan megúsznám, ha lehetne, de van, ami nem választható.
