Kivételesen jól telt az éjszaka. Három etetés volt, 11-kor, 2-kor és 5-kor, de összesen nem igényelt egy óránál több ébrenlétet, ezt azért meg bírnám szokni. Ami miatt mégsem sikerült túlaludni magam, az a reggeli vihar volt, 5kor már hallatszott, hogy dörög a távolban, aztán ideért, és már nem a távolban dörgött, a gyerekeket szerencsére nem zavarta, csak én kattogtam azon, hogy mi lesz így az ovis kirándulással, illetve legfőképp, hogy mégis milyen módon viszem a két gyereket el az oviig szakadó esőben.
Aztán amikor eljött a 7 óra és kitántorogtam reggelizni, csöppet sem lett jobb a hangulatom, mert megláttam, hogy a szakadó esőhöz szép nagy szél is társul. Rögtön eszembe is jutott, hogy lemondom az egészet a picsába, és Kari itthon marad, meg is írtam egyből a csoporttárs Lexi anyukájának SMS-ben (ő is írt már hajnalban, ez nálunk nem gond), amire ő egyből hívott, hogy ne csináljam már, ejön a férje és elviszi Karit az oviba, ha ezen múlik. Na mármost, tekintve, hogy a tegnap délutánt az említett családnál töltöttük, és a bizonyos férj többször is elmondta, hogy ő meg akart nézni egy filmet, lelépett a munkahelyéről, erre az asszony keresztülhúzta a programot azzal, hogy márpedig menjen akkor az oviba Lexiért, jelen reggeli felajánlásra az volt a válaszom hogy ööööö izé, köszi, de megoldom.
Hát megoldottam. Karinak összekészítettem a kirándulós csomagját, befaltam a reggelit, Dalma nyekergett. Megetettem, közben Karit szólongattam, és a legelképesztőbb hülyeségekkel akartam rávenni, hogy végre kinyissa a szemét, de hasztalan – lehet, hogy mégis igaz, hogy nem ébred meg az éjszakai babasírásra sem? Dalma bekajált, Kari felébredt. Dalmát letettem az ágyamra, Karit felöltöztettem, Dalmát átpelenkáztam, közben Lexianyu felhívott, hogy most beszélt az óvónővel és lemondták a kirándulást. Éljen… Dalmát letettem az ágyra, Karinak meghagytam, hogy simogassa (szerencsére örömmel teszi), nekiálltam postai csomagot celluxozni, mert mikor, ha nem most…. Dalma közben üvöltött, Kari megunta a simogatást, na nem, mintha számított volna bármit is. Dalmát felvettem, aztán rájöttem, hogy így semmit nem tudok csinálni, de hátha a babakocsiban megnyugszik. Ugyanis közben elállt az eső. Még jó, hogy mégsem mennek kirándulni az ovival. Dalmát letettem az ágyra, Kari vigyázott rá, amíg én kiszaladtam a kocsiért. Aztán Dalmát bebugyoláltam, besapkáztam, kivittem a kocsiba, ahol továbbra is kitartóan üvöltött. Hiába fésülködtem, a hajam égnek állt.
Jó, akkor felejtsük el a babakocsizást. Megyünk kendővel az oviba. Dalmát felkötöttem, Karit felöltöztettem, közben Dalma minden guggolásnál besírt – hogy lesz belőled így gombász, kiscsaj, ha ennyire parázol a földközelségtől? Hoppá, kendővel nem tudok postára menni, az messze van. Akkor jött a nagy ötlet, hogy majd én a kendőbe kötött babával a mellkasomon tolom az üres babakocsit is az oviba, hátha addigra bealszik, és akkor onnan meg mehetek a postára.
Plusz, csak hogy egész biztosan marha hülyén nézzek ki, a szép hippi mintás szövött kendőmre felvettem egy kapucnis polár pulcsit, mert azt össze tudtam cipzárazni a babán is, leszarom, csak ne fázzon jeligével.
Így ballagtunk az oviba, mondanám, hogy útközben többen megcsodáltak, de nem így volt. Szerencsére Dalma onnantól, hogy elindultunk, elcsendesedett, és szép lassan be is szunyált, de azért a babakocsiba mégsem került be, egyrészt mert féltem, hogy összeizzadtunk és megfázik, másrészt meg elég nyugtalanul aludt, a fenének sem hiányzott, hogy vissza kelljen tenni a kendőbe, mikor már egyszer kivettem. És milyen igazam volt, itthon is másfél óra eltelt, mire végre megnyugodott, az én ágyamban, és sajnos hanyatt – ilyenkor egy idő után nekiáll álmában lepkét fogni, amire megijed, és felébred, úgyhogy van kábé fél percem tízóraizni, viszlát.
