Luckalakó személyes blogja

Négyágyas szobába kerültem az első éjjelre. Nem így akartam, én a kétágyas fizetőst kértem, de nem volt hely. Mert persze nekem akkor kell szülni, amikor tele van az osztály. Még így is örüljek, hogy normális szobatársakat kaptam. A mosdó közös egy másik négyágyassal, na ott zömében romák voltak, el tudjátok képzelni, tiszta vér a wc, stb. Szerencsére csak hallomásból tájékozódtam, én nem láttam, mivel katéteresen és fekvésre kényszerítve sok szükségem nem volt a wc használatra.

Többször elmondták, hogy a gerincérzéstelenítés miatt nem szabad emelni a fejem. Forgatni lehet, emelni nem. Nekem csak az járt a fejemben, hogy inni kell a tej miatt, így az első, amit kértem, a szívószál volt (meg a víz). A második a gyermek. A szülésznő segített szoptatni, a fejem emelése nélkül ugyanis látta a fene, hogy hova kerül a gyermek. 1-2 percig szívta a nagy semmit, ennyivel is előrébb voltunk, mint anno Karival. Aztán ő visszakerült a bevásárlókocsiba, én pedig teljesen elvesztettem az időérzékemet. Fogalmam sincs, az apja meddig maradt velünk, de azt tudom, hogy a baba nem maradhatott velem, hiszen még nem kelhettem fel, így az éjszakát a csecsemősöknél töltötte.

Amikor egyedül maradtam, a szülésznő bekötött az infúziómba (vagy injekcióban adta be? - fene sem tudja már) valami bódító cuccot, amtől majd remekül alszom. Hát nem. A cucc jó volt, tényleg bekábultam tőle, de süket sajnos nem lettem, és az éjszaka arról szólt, hogy a másik 3 szobatársam babái felváltva ordítottak. Aludtam ötperceket, talán tízeket is, de sejtitek, mennyire pihentető, amikor az ember egy éjjel háromszázszor ébred meg. Amikor hajnal 3 körül lecsendesült a dolog, addigra pedig a bódító cucc veszítette el a hatását, és elkezdtem érezni a sebet. Itt is csak pár perces bóbiskolásokra futotta, persze, hogy fájt, átvágták a hasamat, hogyne fájt volna...

Minden ébredésnél folyamatosan ittam a kis szívószálas vizemet. Amikor a szülésznő arra járt, megtöltötte nekem, én pedig rém hálás voltam. Szomjúságot egyébként nem éreztem, de egyszerűen tudtam, hogy muszáj, mert rengeteg vért veszítettem, és addig nem lesz tejem, amíg a folyadékháztartásom nem áll helyre. Karinál anno ezt nem tudtam és meg is látszott.

Hajnalban jött egy éberebb állapot, SMS-t írtam a szülésznőnek, hogy ébren vagyok, nem éhes a gyermek? Egyszer csak megjelent, árny a sötétben, gyermeket nem hozott, de mondta, hogy megnézte, alszik a csecsemősöknél békésen. Megnyugodtam, de csak rövid ideig tartott, mert egyből közölte is, hogy akkor ő most megnyomkodja a hasamat, szar lesz, de bírjam ki. Szar volt, de kibírtam. Asszem a vért nyomkodta ki belőlem, vagy nem tudom, hogy mégis mi a frászt kell nyomkodni egy 20 centis vágáson.

Valami fájdalomcsillapító injekciót is kaptam talán, aztán egyszer csak reggel lett, fütyültek a rigók, ordítottak az újszülöttek, a kórházi hangulat tartóssá vált, mindenütt orvosok meg hálóinges, frissen szült, lerobbant anyukák sétálgattak, rajtam kórházi hálóing, saját nem lévén (Karival sem kellett, eszembe sem jutott vinni, ezt a szülésznő szerezte valahonnan), nem is emlékszem, mikor adták rám.

A menetrendet már tudom: reggel 8 körül fel kell kelnem, sétálgatni, és utána kaphatom meg Dalmát. Sok óra fekvés után, enyhén fájó sebbel ez teljesen lehetségesnek tűnt, alig vártam, hogy jöjjön már valaki és keljünk fel és történjenek a dolgok. Aztán jött egy bunkó nővér, de csak azért, hogy közölje, a vizit miatt most nem érnek rám, majd talán 10 körül, és hogy hol van a poharam, mert hozzák a reggelit. Mondtam, hogy mellettem a bőröndben, ami nem nagyon elégítette ki, "nem maga pakolt, hogy azt sem tudja, hol van a pohara?" - de bazmeg, csak kábé egy hónapja, gondoltam némán.

Pohár meglett, kaptam bele teát, meg két zsemlét valami cuccal, a valami cuccot esélytelen volt fekve megennem, de a zsemlét bizony betoltam, sikerült ahogy sikerült. Telt az idő, jött egy takarítónő, lenézett az ágyam mellett a földre, és látszott az arcán a nemtetszés - először azt hittem, a morzsák miatt mérges, de aztán mondott valami olyasmit, hogy "hű, mindjárt kipukkad", amiből egyértelművé vált, hogy a katéteres zacsim nem tetszik neki. Na, nekem ott vették át a hatalmat a szüléses hormonok, zokogtam a gondolatra, hogy szétdurran és mindenki az én pisimben fog sétálgatni, a lányok persze vigasztaltak, a takarítónő megsajnált, és mondta, hogy szól valakinek, erre nagy nehezen megnyugodtam.

Aztán jött a bunkó nővér, lecserélte a zacsit, és mondta, hogy na akkor keljünk fel. Jó, keljünk, mondtam én hetykén, aztán nem sokkal később jött az, hogy öööö keljen akinek hat anyja van. Pedig még el is mondták a technikát: oldalt fordulva, nulla hasizmot használva, könyökre támaszkodva, karral kitolva. Aha, persze. Fájás, szédülés, filmszakadás - pedig még a feléig sem jutottam el a műveletnek. Bunkó nővér a száját húzta, lelépett azzal, hogy megpróbáljuk kicsit később.

Közben apa megérkezett, kihozta a lányunkat, végre együtt vagyunk, Kari persze piszkosul hiányzott, vele lett volna teljes a család. Eltelt nemtudom mennyi idő, jött a bunkó nővér, hogy van nekem hely kétágyasban, ahogy szerettem volna, de fel kéne kelni, hogy át tudjunk menni. Közben a bunkósága eltűnt, utólag összeraktam a képet, hogy ekkor már velem volt apa, nyilván emiatt fogta vissza magát. Valahogy felkeltem. A sebem égett, felszített, csípett. Három lépés után szédülés, visszafekvés. Bocsi, nyápic vagyok. Ezt azt hiszem, hangosan is kimondtam. Nővérke elment, a lelkemre kötve, hogy próbálgassam. A következő fél órában felkeltem kétszer, és elsétáltam egészen a két lépésre levő mosdóig arcot mosni, majd vissza. Nem tudom leírni az arckifejezését, amikor visszajött, és a kérdésére, hogy hogy megy, őszintén beszámoltam. Hozott egy tolószéket inkább, és abban tolt át az új szobámba, apa hozta Dalmát, a bőröndöt és a hátizsákomat.

Sokkal nyugisabb helyre kerültem, kilencezer per éjszakáért persze nem is vártam mást. Időnként erőnek erejével felkeltem "sétálgatni", mindenki azt mondta, hogy egyre jobb lesz, de én nem éreztem javulást, rohadtul fájt a vágás a hasamon. Néha megpróbáltam szoptatni, persze semmi nem jött, de tudtam, hogy ez normális, majd elindul, ha rendszeresen próbálkozunk. Apa pedig egy hős volt, mert kicserélte az első - mellesleg szaros - pelenkát, és rögtön utána a másodikat is.

Akkor kaptam össze magam, amikor eljött a délután, és apa el kellett, hogy menjen Kariért az oviba. Magamra maradtam. Kérdezte, hogy visszavigye Dalmát? De nem engedtem. Valahogy megoldom, gondoltam. És valahogy megoldottam. Mivel nem volt, aki segítsen, felkeltem pelenkázni, szoptatni, és amikor az ellenszenves nővér kivette a katétert, pisilni is. Bevallom nőiesen, csaltam. A fájdalom miatt nem voltam hajlandó leülni a wc-re, hanem állva pisiltem. Üres tejfölöspohárba... Terhesen is bevált a nyilvános helyeken, az egyetlen gond az volt, hogy ezúttal nem tudtam eldobni a poharat, mert összesen három volt nálam, és az én ivásmennyiségem mellett ezt nagyon, nagyon be kellett osztanom. Hát úgy osztottam, hogy elmostam, eltöröltem, és vittem vissza, leraktam az ágyam mellé. Senki nem kérdezte, mi a frász az. Szerencsére, mert biztos kaptam volna egy pár érdekes pillantást.

Az éjszaka rémes volt. A szobatársamat szintén farfekvés miatt császározták, ő is második éjjeles volt a picivel, mi is második éjjelesek voltunk. Ez a legdurvább, mert a baba ilyenkor már éhes, tej még nincs, viszont ereje még van cirkuszolni érte. A legtöbben ilyenkor nem bírják, és tápszert adnak. Vagy beviszik a csecsemősökhöz, ahol nem adnak tápszert, emiatt nappalra már kifárad a baba és aluszékony lesz, innentől kezdve nehéz elérni, hogy szívja is a cicit az inger miatt, amitől végül tej lesz. Én kitartottam. Órákon keresztül szoptattam, és amikor pont nem, akkor Dalma csak a mellkasomon nyugodott meg. A szobatárs ugyanezt játszotta. Szinte semmit nem aludtunk. Én hajnalban már hallucinálni kezdtem a fáradtságtól, láttam, ahogy nyílik az ajtó, pedig nem is. És hasonlók. Cserébe délelőtt, ha nem is özönvíz-szerűen, de lett pár csepp tej, pont annyi, amivel az aluszékonyságot sikerült elkerülni, és a napközbeni gyakori szoptatás hatására estére már hallhatóan kortyolt párat szoptatásonként. Hihetetlen megkönnyebbülés volt, hogy ezúttal sikerült tápszer nélkül, és mivel napközben is tudtam fél órákat aludni, már nem voltam olyan szar állapotban. Apa is volt bent nálunk, tényleg úgy tűnt, hogy minden sínen van, ráadásul a harmadik éjszakánk sokkal pihentetőbb volt, Dalma simán aludt szoptatások között a ketrecében, én már nem szenvedtem annyira a felülésnél, tényleg igaz volt, hogy idővel jobb lesz.

És akkor jött a szombat, a nehéz időszak kezdete, de erről majd a következő posztban.