Igazából már akkor tudtam, hogy ez lesz, mikor tegnap az anyuka-barátnőim bejelentették, hogy a csajok mindegyike (Lexi és Nóri is) hirtelen beteg lett. Tekintve, hogy ezek sülve-főve együtt vannak, és nem csak az oviban, hanem azon kívül is, nem nagyon volt más választás, minthogy figyelem a jeleket, és szólok a munkahelyemen, hogy sziasztok, én holnap valószínűleg már nem jövök. Persze kicsit furán veszi ki magát, hogy még nem beteg a gyerek, csak a józan eszem szerint az lesz, de gondoljon mindenki, amit akar.
A tegnapot tökre megúsztuk, de este Kari kicsit olyan fura volt, hisztisebb ébren, álmában pedig sokszor felnyögött, ami rá csak betegen jellemző, úgyhogy meg is lepődtem reggel, amikor a kérdésemre, hogy betegnek vagy ovibamenősnek érzi magát, az a válasz jött, hogy ovibamenősnek. Láza nem volt, úgyhogy vittem, ráadásul fél órával hamarabb, mert kivételesen nekem is be kellett volna mennem hamarabb dolgozni, ami egyéni bénázás miatt persze elmaradt.
Az egyéni bénázás azt jelenti, hogy a buszmegállóban vettem észre, hogy nincs nálam a bérletem, pénzem persze így hó végén, 14-én semmi, még volt negyed órám a busz indulásáig, amit azzal töltöttem, hogy átrohantam a zöldségeshez, hogy nem hagytam-e ott, amikor az előbb vettem négy mandarint, közben felhívtam a gyerekem apját, hogy nem maradt-e a kocsiban, meg az óvónőt, hogy nem látja-e a szekrényeken, és persze hazarohantam, hogy hátha mégis az előszobapolcon van a sapkák alatt. A végén a táskám is átkutattam, hátha (mindig kabátzsebbe teszem, kivéve néha, de most nem ez az eset állt fent). Majd rohanás vissza az oviba, hogy hátha az udvaron szórtam el, közben elment mellettem a busz, hívtam a HR-est, hogy bocsi, de ez van, nem tudok bemenni a fél 9-es interjúra.
Miután ez megvolt, kábé meg is nyugodtam abban, hogy hát akkor ma otthonról dolgozok, szépen hazasétáltam, kinyitottam a bejárati ajtót, majd észrevettem a földön heverő keresett tárgyat, ránéztem az órára, megállapítottam, hogy ha sietek, még elérem a következőt, na így estem be fél órás késéssel dolgozni.
Nem mondom, hogy élveztem, de lehetett volna rosszabb is.
Délután pedig felmarkoltam a tök vidám gyereket és hazavittem, természetesen megkérdeztem tőle, hogy kellett-e az oviban orrot fújni, amire azt az örvendetes választ kaptam, hogy egyszer sem, azért persze itthon gyanús lett az orra alatt diszkrétnek nem mondhatóan csillogó takonyréteg, mire megkérdeztem, hogy "te Kari, az oké, hogy nem kellett az oviban orrot fújni, de ez azért volt, mert a ruhádba törölted?" - a válasz határozott igen, mire anyuka összeomlik, papírzsepit keres, szentbeszédet tart, és közli a gyerek apjával, hogy holnap délelőtt ő vigyáz a gyerekre, mert lesz egy utolsó interjú, amit nem kéne kihagyni...
Közben a gyerek a még nemlázas előbetegség összes tünetét produkálja, azaz sírva hisztizik legózás közben, hogy "nem így kell, nem így kell", de nem sikerül belőle kiszedni, hogy mégis mit szeretne. Mivel ez nála egyáltalán nem tipikus jelenség, tényleg egyre egyértelműbb, hogy ez a kölyök beteg lesz, apuka persze még mindig szkeptikus, de mit is várunk tőle, neki nincsenek anyai megérzései, az apaiak meg azt mondják, hogy elmegy ez a gyerek még egy napra az oviba, egészen addig, amíg az esti altatás harmincszori orrfújással jár, majd a gyermek saját maga könyörög a porszívóért, mert akkor már csak leesik neki is, hogy ezt megszívta.
De nézzük a jó oldalát. Holnap hamar hazaérek, még gyógyszertárba is be tudok ugrani tesztcsíkért (délutánonként esélytelen vagyok, annyira tömeg van). A gyerek nem lázas (még..), csak taknyos. Ha így marad, ezt hamar kiheveri. Szombaton jön anyám, így akármit is hoz a jövő hét, szabit nem kell kivennem, oviba meg úgyse ment volna. És tizenvalahány hóvirág nyílik a kertünkben, aminek ugyan a fentiekhez köze nincs, de jónak legalább jó.
