Még karácsony előtt kérdezgette a nagyanyja, hogy mit vegyen a gyermeknek, és mivel sajnos nem elégedett meg a "mit tudom én" válasszal, végül megkérdeztem a kölyköt, hogy mivel játszik az oviban, ami itthon nincs. A válasz az volt, hogy konyházni szokott a lányokkal, amire én első felindulásomban elküldtem anyukámnak SMS-ben, hogy vegyen egy játékkonyhát, amit ő meg is tett még aznap, mielőtt szólhattam volna, hogy hoppá bocsi mégsem, a gyermek apja ellenzi, mert lányos.
Nekem mondjuk oly mindegy, hogy konyha vagy szerelőpad, ha a kölyök elvan vele negyed órákat, akkor tőlem főzzön, nem tartom női szakmának a szakácsmesterséget, de hát az apja úgy látszik, érzékenyebb erre a témára, mint én. A megoldás az lett, hogy köszöntük szépen a konyhát, de a mérete miatt inkább mégsem hoztuk el, mert nem tudjuk hova tenni, és különben is tök jó lesz ottani játéknak.
Hazaérkezve az apja magához ragadta a kezdeményezést a fiús játékok bevezetése terén, azaz elkezdtek aktívan szerelni, ami főleg abból áll, hogy kipakolják a szerszámosládát együtt, és minden szerszámról megállapítják, hogy micsoda és mire való. Ez megy már karácsony óta napi szinten, szóval szerintem egyáltalán nem volt csoda, hogy a mai fürdésnél amikor az apja bement érte (nem szoktunk mellette lenni, mivel folyamatosan énekel, halljuk, hogy nem fulladt meg), a csapot szétszerelve találta, a gyermek pedig önelégült kifejezéssel az arcán közölte, hogy "látod, apa, megszereltem neked a csapot".
