Azt hiszem, a szülinapi bejegyzéssel most már mindörökre adós maradok, de sebaj, maradjunk abban, hogy Kari betöltötte a 3-at. A torta siker volt (smarties borítással, hát hogyne tetszett volna neki), a kismillió ajándék is, főleg a bontogatásuk.
Aztán jött a Télapó, amit idén mindannyiunk számára nagy meglepetés volt. Karinak azért, mert szimplán csak örült, nekem pedig azért, mert ezt az örömöt az én visszafogott, riadt nagyszemű, nehezen oldódó kicsi fiam ezúttal azzal nyilvánította ki, hogy képtelen volt az ugrálást abbahagyni és akár csak egy percre is megállni. Az erősen harmadosztályú Télapó ezt kissé nehezen tolerálta, és azon kívül, hogy hiperaktívnak nevezte Karit, még jópárszor meg is mondta neki, hogy rosszul viselkedik, és így nem fog ajándékot kapni. Az én terhességi hormonjaimnak természetesen több sem kellett, úgyhogy egyből átnevedsedett a szemem, de a két másik gyerekre való tekintettel végül mégsem rúgtam picsán a Télapót, nekik azt hiszem, ez a látvány kissé megrázó lett volna (Karinak van humora az ilyesmihez, őt nem féltem, de a beszólásokat akkor sem érdemelte meg).
A következő nagy buli a bárányhimlő volt, amit sajnos nem sikerült teljes gőzzel végigcsinálni, mert bár volt olyan este, hogy 19 pöttyöt számoltam, mindössze 5 hólyagosodott be, a többi nyomtalanul eltűnt, úgyhogy drága gyermekorvosunk egyből hülyének nézett és tagadta a betegséget, merthogy a bárányhimlő nem létezik rengeteg pötty nélkül. Aztán persze amikor kértem az igazolást, hogy akkor vihessem oviba, egyből hebegett egy sort, hogy azért maradjon otthon még egy hétig, mert ki tudja, mi lesz belőle. Nos, az anyáknak mindig igazuk van, és az anya azt mondja, hogy márpedig bárányhimlő volt, csak gyenge lefolyású (mi más lett volna, amikor az ovis csoportjában egyszerre voltak hatan bárányhimlősek, köztük Nóri is, a nyalós-falós játszópajtás - és persze az 5 pötty is teljesen tipikus volt).
Az ez után következő skarlátgyanúra már kínomban csak röhögtem, szerencsére itt sem volt igaza a dokinak, és nem lett skarlátos a kölyök a két napig tartó hipermagas láz után.
Viszont a folyamatos betegeskedés miatt nagyon rezgett a léc, hogy el merjünk-e indulni karácsonyozni a nagyszülőkhöz, de végül úgy döntöttünk, hogy megyünk, és nem bántuk meg. Kismillió ajándék, kényeztetséhegyek fogadták mindenhol, kicsit én azért féltem, hogy a hideg miatt be leszünk zárva a négy fal közé, és unatkozni fogunk, de szerencsére kicsi fiam sosem unatkozik, feltéve, hogy jelen van minimum egy személy, aki őt szórakoztatja, és a körutazásunk alatt ez a feltétel mindig adott volt (köszi, nagyszülők).
Ezúttal még csak arra sem lehet panaszom, hogy elrontották volna, mint legutóbb, amikor az egy hetes látogatás után egy hétig kezelhetetlen volt a gyerek, akit kizárólag egy jól megérdemelt szülői pofonnal sikerült visszatéríteni a megfelelő viselkedéshez. Vagy a nagyszülők fogták vissza magukat eléggé, vagy a kisfiam okosodott annyi, hogy most már elegendő volt néhányszor közölni, hogy itthon vagyunk, és amit szabad volt nagyinál/papónál, azt itt nem szabad, és kész.
És akkor már csak a szilveszter volt hátra, ami az idei év legnagyobb bulijára sikerült, a gyerekeknek legalábbis mindenképpen. Szintén kisgyerekes barátoknál töltöttük, a gyerekek 10-ig pörögtek, volt tűzijáték is, aztán ők elaludtak, mi pedig activityzni kezdtünk, így ért minket az éjfél, amin kábé röhögtünk egy sort, majd folytattuk a játékot. Hajnali 3-kor kerültem ágyba, mégis többet aludtam, mint általában máskor, hiszen a gyerek miatt nem kellett reggel 7-kor kelnem.
Hogy mit hoz a 2016, azt még nem tudom, de remélem, legalább olyan szuper év lesz, mint a 2015, és akkor biztosan nem fogok sokat panaszkodni.
