Ma elmentünk sétálni egyet a bárányos rétre. Azért hívjuk így, mert régen bárányokat legeltettek rajta, és egész kis rövid füvű, szaladgálós, tágas rét volt. És azért a múlt idő, mert a mai nap után biztosan tudjuk már, hogy a bárányok elmentek, jött viszont egy kerítés, ami mellett vezet hátra egy ösvény, most már tudjuk, hova.
Mert elindultunk rajta, hátha jeligével, gyerekkel, kis kosárral, mandarinnal tömött zsebbel, vidáman. Aztán találtunk egy rétet, ami a néhai bárányos rét báránytalan maradványa volt, a gyerek bukdácsolt a nekünk lábszárközépig érő fűben, de nem baj, azért csak mentünk, hátha később jobb lesz.
A később egy nyárfa-csoportot jelentett, ahol akár még érdekes gomba is akadhat, úgyhogy a gyermekem anyja belegázolt a susnyásba, és meglepve tapasztalta, hogy a nyárfa-csoport közepén egy kisebb tó teszi lehetetlenné az átjárást. Sebaj, jobbra nincs tó, akkor kerüljünk. A nyárfásból kiérve volt viszont akkora nagy fű, hogy nem lehetett lelátni az aljára, és igen, ti már ezt olvasva bizonyára mindannyian tudjátok azt, ami nekem akkor eszembe sem jutott. Toccs. A gyermekem anyja a gyermekem felé indulva jobb lábszárközépig merült a vízben. Sebaj, most már mindegy alapon jöhetett a bal is. Toccs megint. Aztán vágtázás az ingoványon át, cipők szerencsére maradtak, utána lassú, gyerektempójú séta az autóhoz.
Az autóban cipő és zoknilevétel után kellemes "ezt is túléltem" állapot, majd otthon még röpke egy órás játszóterezés a legkisebb zsarnokkal. Kabátzseb teleszedve csipkével, a fél játszótér teleültetve csörgőfa-maggal. Gombák megvizsgálva, hinta kipróbálva.
Bárányos rét elfelejtve.
(de azért sajnálom... sziasztok, bárányok...)
