Tavaly anyák napjára az első, tudatosan kimondott "anya" szót kaptam.
Az idei ajándékom lásd a következő, mai történetben:
Autóval érkezünk haza, az apja vezet, mint mindig, én ugyanis cirka 5 éve nem vezettem. Ám a múltkor az apja vicces kedvében azt mondta, hogy márpedig én beállok az utcáról az udvarra (kábé hat méter egyenesen), és nem tudtam kibújni alóla, tehát beálltam, ami úgy történt, hogy először nem tudtam leengedni a kéziféket, aztán elfelejtettem 1-esbe rakni a sebességet, és jól lefulladtam. Végül persze sikerült, de azért ez így elég ciki volt. Ma tehát az apja megkérdezte, hogy kaput nyitok, vagy beállok? Én természetesen azt válaszottam, hogy kaput nyitok, mire a gyermekem éktelen visításba kezdett, hogy anya, beállsz! Nem tudtam mit tenni, beültem a vezetőülésre, és ezúttal hiba nélkül beálltam, amit a 2,5 éves azzal segített elő, hogy közben végig üvöltötte nekem hátulról, hogy sikerülni fog! Sikerülni fog!
Szerintem látszik a fejlődés a tavalyi állapothoz képest. Jövőre vajon mit kapok?
De az apját is lebuktatta ma, mert kicsit előbb az autóban az alábbi párbeszéd játszódott le köztünk:
Kari: A mi autónk tud dudálni.
Én: Igen? És ezt te honnan tudod?
Kari: Apa dudált tegnap.
Én: Tényleg? (én nem voltam velük)
K: Igen.
Én: És közben mondott valamit?
K: (halkan, somolyogva) Igen.
Én: Elmondod, mit mondott?
:K: (még halkabban, nagyon somolyogva) A kurva .... (és innentől már nem értettem, mert tudja ő jól, hogy csúnyán nem beszélünk...)
