Jó lenne gyakrabban beszámolni, de egyszerűen eszembe se jut. Ha meg igen, akkor buszon, vonaton, metrón, ágyban, orvosnál vagy hasonló helyen vagyok.
Sokminden történt egy hónap alatt. Kareszt pikkpakk beszoktattam a Mónibölcsibe, illendőségből két hetet szántunk a dologra, de tulajdonképpen egy hét sem kellett volna hozzá. Nyilván azért nem volt nehéz dolgunk, mert Mónival két éve sülve-főve együtt vagyunk, a gyerekek is sokat játszanak együtt, egymásnál, és így sem a közösség, sem a hely nem volt idegen. Csak a helyzet, hogy anya elmegy. De anya meg élvezte, mondván, hogy más választása úgysincs, a kölyök így hamar kapcsolt, és ő is élvezni kezdte.
Az első pár nap volt egy kis reggeli sírás és csimpaszkodás, aztán jött az a szint, amikor itthon még mondta, hogy nem akar menni ("nem, nem, elég"), ott pedig hirtelen annyira belemerült a játékba, hogy amikor rászóltam, hogy jöjjön puszit adni, csak odafordult, közölte hogy pápá, és már játszott is tovább. Ezen annyira jól szórakozott az egész felnőtt közönség, hogy gyermekem innentől kezdve motiváltnak érezte magát arra, hogy minden egyes puszikérésemkor, legyen az akár délután vagy lefekvéskor, azzal felel, hogy pápá, amin természetesen még jobban szórakozik mindig mindenki.
Valamelyik reggel olyan is volt, hogy dobozos narancslével nyitottunk a Mónibölcsiben, és amikor szóltam, hogy jöjjön puszit adni, mert megyek el, odajött ugyan, de a szájából nem vette ki a szívószálat, ezért csak a kezével paskolta meg háromszor az arcomat, puszi helyett, és ment tovább.
Aranyosságok mellett igazán praktikus dolgok is vannak, például eszik már villával majdnem teljesen önállóan, megtaulta, hogy ha valamit akar, akkor azt kérni kell, és egyre többmindent mond, egyre tisztábban beszél. Azért még mindig az egyszavas mondatok dominálnak, de néha már azon kapom, hogy olyat is mond, hogy nagy sárga autó, vagy hogy nyuszi bement, kéremkérem fagyi, szia nyuszi, stb.
És persze az a tipikus jelenség is megfigyelhető, hogy az én zsivány huncut fiam a bölcsiben nyugodt, barátságos, és annyira távol áll a büntetéstől, amennyire egy egészséges kisgyerek csak állhat. De amint megjelenek én is a színen, tör, zúz, lökdösődik, köpköd, kiönt, satöbbi, és teljesen elengedi a füle mellett a figyelmeztetéseket, így azonnal jön a büntetés, a sírás, és közvetlen utána még több rosszalkodás. Én remélem, hogy csak az örömét fejezi ki így, és hamar megtanulja, hogy normális módon tegye, mert hosszú távon baromira nem lesz kellemes egy átdolgozott nap után arra hazamenni, hogy a gyereket is már megint nevelni kell ahelyett, hogy élveznénk azt a kis időt.
Mert hát elsejétől dolgozom, hat órában, utazás minimum plusz kettő, kábé négyre érek a gyerekért, iszonyúan kevés időnk maradt. És mégsem érzem úgy, hogy ez nagyon rossz. Egy kicsit igen, de tudom, hogy a legjobb helyen van, és azt is tudom, hogy nem kaparja a falat utánam, úgyhogy én is beleszoktam hamar ebbe az új életbe.
Hogy a lakást ki fogja kitakarítani, azt nem tudom, mert erre már végképp nincs idő, de majd szerintem a nyúl.
