Halogatom, halogatom ezt a bejegyzést, közben meg telnek a hetek, és egyre jobban hozzászokok, hogy igen, a fiam szemüveges.
Amikor az egy éves státuszvizsgálaton említettem a banyának, hogy a fiam néha kancsalít, csak legyintett, hogy ez ebben a korban még normális, ki fogja nőni. Aztán elment nyugdíjba, és a másfél éves oltásnál még mindig nem hagyott nyugodni a dolog, és rákérdeztem a gyerekorvosnál, aki viszont azt mondta, hogy irány a szemészet.
Tekintve, hogy sem az apja, sem az anyja nem szemüveges, és a nagyszülők között is csak időskori szemromlás fordul elő, nem igazán aggódtam, mert hát ilyen esélyekkel hol lenne már rossz a szeme, különben is lát mindent, a legapróbb morzsától az épphogycsak látható repülőg, szóval mondhatni meglehetősen letaglózott, amikor az első vizsgálat után nem mondták rá a negatívat, hanem visszahívtak minket egy enyhe eltérésre hivatkozva.
Nos, a második, pupillatágításos vizsgálat után kiderült, hogy az enyhe eltérés konkrétan 5,5 és 4,5 dioptriát jelent. Ami még javulhat, de ilyen nagy eltérésnél a nullát sosem fogja elérni.
És hogy miért látott szemüveg nélkül is tökéletesen? Mert ilyen fiatal korban még izommunkával korrigálni tudja a látás hibáját, a folyamatos izommunka viszont fej- és szemfájást okoz.
Ami valóban megvolt. Pont úgy esett, hogy akkoriban kezdte megtanulni megmutatni, hogy hol fáj, amikor a szemüvegét megkapta. És bizony a mesenézés közbeni nyűgös fészkelődéskor, ha megkérdeztem, hogy hol fáj, mutatta is a fejét, szemét.
Ez a szemüvegviseléssel elmúlt. Mint ahogy a közelről nézős játékok iránti borzasztó türelmetlenség is. Azóta megváltozott a fiam: eljátszik a homokozóban, elnézegeti a könyveket. Ilyen előtte nem volt, most már tudom, hogy nem azért, mert izgága a jelleme, hanem azért, mert fárasztotta a közelre nézés.
És különben is, a szemüvegesekre buknak a csajok.
