Klasszikus roseola volt a betegség, szinte percre pontosan három napig tartó lázzal, aztán kevés mennyiségű kiütéssel. Túlestünk rajta, pont akkor, amikor már azt hittem, hogy összeesek a fáradtságtól.
Az első láztalan napon már előre örültem neki, hogy milyen remek éjszakánk lesz, végre alhatok. Hát, nem lett jobb... És sajnos azóta sem. A fiam nyugtalan, vergődik, csapkod, felébred, órákon át ölben tud csak aludni, mihelyt az ember leteszi, sír. Igazán remek élmény fotelben ülve, gyereket szorongatva bóbiskolni hajnali kettőtől ötig, aki nem hiszi, adok címet és ki lehet próbálni, legalább addig is alszom.
Volt olyan éjszaka, amikor már annyira fáradt voltam, hogy többszöri kísérlet után bejöttem a hálóba és mondtam az apjának, hogy most akkor hagyjuk sírni, jó? Na, másnap mondtam is neki hogy milyen könnyen ment, tíz percet sírt és aludt utána. Nézett rám nagy értetlen bociszemekkel, hogy de hát a gyerekünk egy órán át bömbölt... tehát nem ő aludt tíz perc után, hanem én.
És sajnos ez a sírni hagyás nem volt olyan hatásos, mint a múltkori, mert azóta is nyugtalanok az éjszakák. Kivéve azt a hármat, amit a nagyszülőknél töltöttünk Karácsony alkalmával, mert érdekes módon azok sokkal jobban teltek. Hiába idegen környezet, utazóágy, egy szobában szuszogó szülők, mégis többet tudtunk aludni. Na nem azt mondom, hogy végigaludta, mert azt azért nem, de ha felkelt, akkor rövid ideig kellett csak foglalkozni vele, és visszaaludt. Hazajöttünk, és az első éjszaka ismét minden a régi volt, két órát kellett ébren lennem vele...
Most töprengés van, mert napokig nem akarom sírni hagyni a gyereket, főleg hogy öklendezésig fokozza a sírást, és nem kevés ideig. Az apjától nem szeretnék külön aludni, a mi ágyunkban nincs helye, és ezzel az összes lehetőség kiesett. Marad az, hogy tovább agyalok, és bízom benne, hogy az álmon halás előtt még sikerül vagy megoldást találnom, vagy neki megnyugodnia.
