Itt van egy nemrég készült kép a kilenchónaposról, azért vagyok erre a képre különösen büszke, mert kábé annyira volt nehéz ilyen angyali fejjel elkapni, mint a vadállatfotózás, de sikerült.
Amúgy jól vagyunk, a szeparációs szorongás mintha múlna, a gyermekem már eljátszik néha önmagában is, külön öröm visszasírni a néhány héttel ezelőtti lábszárszorongatós, gyermeküvöltéssel kísért reggelikészítéseket, akkor legalább tudtam, hol van a gyerekem a lakáson belül. Most a reggelikészítés úgy néz ki, hogy fél percenként körberohanom a lakást a gyerekem után, visszaviszem a start mezőre (gyerekszoba), aztán kenek kettőt a kenyéren, majd megint rohanás. Ha meg csendben van, az a gyanús, és általában ilyenkor is jogosan nézek a körmére, például épp a papucsom talpát, a légycsapót, esetleg a partvist tanulmányozza nagy erőkkel, és ez nála ugye nem csak vizuális, hanem orális akciót is jelent.
A lakás átalakítása folyamatban, most pl. egy hatalmas, nyitott, üres kartondoboz terpeszkedik mellettem az ágyon, várva, hogy mit teszek bele a következő két-három évre. A doboz meg megy az íróasztal alá, ha esztétikailag zavar, akkor majd varrok rá egy terítőt és jól van.. a végén tiszta patchwork lakás leszünk majd, csak a beavatottak fogják tudni, hogy minden terítő egy dobozt és egy rakás lomot rejt.
Az etetéssel kapcsolatban is jó hírem van. Talán nem kiabálom el, ha leírom, hogy két napja a gyermekem normálisan eszik. A trükk nagyon egyszerű volt: hidegebb és gyümölcsösebb ételt adok neki.
Egy babaklubos társamtól kaptam az ötletet, nem tudom hogy a nagy meleg miatt, vagy amúgy is ilyen a fiam ízlése, de inkább jön be neki a barackos-tejpépes csirkemell, mint a tökfőzelékes csirkemell. A csirkemájas almakompót és a barackos-gesztenyés csirkemell is nagyon nyerő volt, egyelőre maradok ezeknél, és ha már stabilan, hihetően normálisan eszik, akkor próbálok variálni zöldséggel.
És akkor a fenti képpel ellentétben megosztanám ezt is, ami már sokkal inkább hűen tükrözi gyermekem mindennapi, és könnyedén fotózható arcát.
