Ismét túl vagyunk egy újabb nagymami-látogatáson. Mármint ő volt nálunk, nem fordítva. 5 nap, hihetetlen kevésnek tűnik.. pedig ez alatt az 5 nap alatt többször hagytam itt nélkülem a fiamat, mint az előző fél évben összesen. Csütörtök reggel vérvételen voltam (a pajzsmirigygyulladásom még mindig tombol, juhéj...), de olyan sikeresen történt a dolog, hogy mikor hazaértem, még mindig aludt a kicsi. Anyám még őrködött az ajtajában, hogy mikor kel már fel végre, és lehet dögönyözni. Még aznap ismét elmentem egy másfél órás bevásárlásra, és kettesben voltak. Másnap pedig a gyerekem apjának a születésnapját ünnepeltük meg kettesben, elmentünk vacsorázni. A gyermekem közben kevésbé jól viselkedett itthon a nagyanyjával, de az utóbbi időben annyira kimerítette a szeretetraktáraimat, hogy úgy voltam vele, nem érdekel, én most kikapcsolódok. Ha sír, akkor nálam is sírna, az ő szempontjából olyan mindegy, az enyémből viszont nem.
Mert persze buli majdnem minden éjjel van már. Csak az vigasztal, hogy a kortárs babák anyukái sorban jelentkeznek be, hogy náluk is elkezdődött ugyanez. Tehát a fiam nem egyedi eset, ez az állapot nyilván a korral jár, csak hát ettől még nem lesz számomra könnyebb, hogy minden éjjel órákon át kell babusgatni, mire annyira elalszik, hogy ott is lehet hagyni. Már rutinosan mászom befele a kiságyba, és megjegyzem, a kókuszmatrac BAROMI kényelmetlen, még akkor is, ha az első sivításra félálomban a kispárnámat is felmarkolom, és azzal vonulok a tett helyszínére.
A jó hír az, hogy hallomásból úgy értesültem, a szeparációs szorongás kb. 10 hónapos korig tart intenzíven. Az már csak egy hónap, annyit talán még kibírok...
