Tőlem mondhatja bárki, hogy egy 9 hónapos gyerek még nem hisztizik, de úgy látszik, amilyen gyors a gyerekem mozgásfejlődése, annyira gyors a hisztifejlődése is.
Az első durvább élmény az volt, amikor a gyerekem apja leszerelte a fiókok fogantyúit, mert hát ugye valaki rászokott, hogy húzgálja, becsípi az ujját, majd üvölt - aztán persze megint húzgál, mert az hű, de érdekes. Na azt a fejet kellett volna látni, amit drága kisfiam művelt, mikor rájött, hogy nincs fogantyú. Utána pedig negyed órás tombolás következett krokodilkönnyekkel és dobhártyarepesztő üvöltéssel.
Az volt az első, és ahogy ez ilyenkor lenni szokott, jött sorban a második, harmadik, satöbbi. Ha elmegyünk a hűtő mellett (megyünk = én megyek, ő meg az ölemben vadászik prédára), és meglátja a kedvenc hűtőmágnes maciját, akkor kézzel-lábbal arrafelé kalimpál. Ha nem veszem a lapot, és nem állok meg macit macerálni, akkor jön a tombolás. És ez csak egy a sokból.
Azt hiszem, nekem is ideje megtanulnom, hogy ne mondjak feleslegesen nemet olyasmire, ami ártalmatlan, és ne mondjak igent gondolkodás nélkül olyanra, amit utána azonnal elveszek tőle, mert két másodperc alatt rájövök, hogy egyáltalán nem jó ötlet.
