Szóval az úgy volt, hogy mentem ma vérvételre, mert pajzsmirigy kontrollt kellett csináltatni. És ahogy az ilyenkor lenni szokott, nem csak mentem, hanem jöttem. Lehet ez volt a baj, mert hazafelé úton történt ez a kedves eset. Volán busz jár felénk, olyan szép sárga, amin délelőtt egy fia lélek nem szokott lenni ebbe az irányban, de legalábbis mondjuk úgy, hogy voltunk rajta kábé hárman. Az egyik egy öreg bácsi volt, bottal, szarukeretes szemüveggel. Leült velem szembe, aztán egyszer csak azt látom, hogy a papa slicce lent, a farka meg kint figyel.
Hát hogy mondjam, elállt a lélegzetem.. Na nem attól, mert olyan szép látvány volt. Elsőre azt hittem, hogy biztos csak véletlen. Hogy a papa nem a higiénia nagymestere, ezért nem vett alsót, a zipzár meg ezer éves lévén csak simán a leüléstől is lecsúszik. Arra gondoltam, van ilyen, persze ciki, de főleg neki.
Napszemüveg volt rajtam, nem láthatta a szemem, így néha odasandítottam, hogy mikor veszi már észre a dolgot. Aztán én lepődtem meg a legjobban, mert nem csak hogy észrevette, de valószínűleg végig tudott a dologról.. ugyanis hol ránézett a farkára, hol meg az arcomra, várva, hogy mit reagálok.
Nem reagáltam semmit, egyrészt a döbbenettől, mégiscsak egy nyolcvan körüli bácsiról beszélünk.. Másrészt meg az ilyennek úgyis az a legnagyobb büntetés, ha észre sem veszi az ember.
Persze ha lett volna kislány a buszon, vagy velem van a kisfiam, akkor tuti nem hagyom annyiban, de így megelégedtem azzal, hogy elmeséltem a zöldségesünknek, a bácsival mindketten ott szálltunk le. Nem tudom, hogy az egész falu meg fogja-e tudni a sztorit a zöldségestől, de hogy legalább néhányan, az tuti. Elégtétel...? Sajnos nem. Az lenne az, ha ilyen emberek nem lennének...
