Mindig azt hiszem, hogy nem lehet már rosszabb, de lehet. Most épp a mai nap a legalja, tegnap a tegnap volt, és nyilván holnap pedig a holnap lesz.
Én azt hittem, Kari nehéz eset baba volt, de most látom, hogy Dalmához képest kispista volt. Mert ami 6 hetes kora óta itt megy, az egyre és egyre durvább.
Nem alszik az ágyában. Egy darabig aludt a babakocsiban. Aztán már csak ha toltam. Ma már úgy sem.
Egy darabig minden este azzal telt, hogy kőkemény erőfeszítéseket tettünk az apjával, hogy ne üvöltsön. Aztán a következő fázis az volt, hogy esténként hiába tettünk bármit, meglehetősen sokat üvöltött. Most meg már nappal is.
Kari annyira várta ezt a kis csodát. Még pislákol benne a szeretet, de sokszor már túlcsordul a bosszúság. Nem csodálom, nálam is. Én elfelejtem, ahogy Dalma nő, de rettegek, hogy Karinál hamarosan végleg eltörik valami, és többet nem lesz képes szeretni a tesóját.
Az utóbbi egy hétben többet toporzékoltam és hisztiztem, mint előtte 10 évig. Tehetetlen vagyok. Ordít, és én csak annyit hallok, hogy a gyermekem segítségért kiált, amivel nem tudok mit kezdeni, mert néha ugyan megnyugszik, ha felveszem, de van olyan is, hogy csak kendőben és 10 perc ordítás után. És azt érzem, hogy egy kalap szar vagyok, amiért nem tudom megoldani, hogy a gyerekem ne szenvedjen, és azt sem tudom megoldani, hogy a másik gyerekem kellő figyelmet kapjon, és azt sem, hogy ne kapjak idegösszeroppanást. Hogy egy mocsoktelepen élünk, az már részletkérdés, mert ilyen körülmények mellett sem takarítani, sem rendet rakni nem vagyok képes. Ha rajtam alszik, mint pl. most, akkor azért, ha babakocsiban kell tolnom, akkor azért, ha meg ébren van, akkor azért.
Nem tudom kinek kell a kérvényt benyújtani, de hadd legyünk már boldog család. Elég volt ebből.
