Kezdünk rutinosan működni. Kari extra sok figyelmet igényel, de ez nem újdonság, mindig is így volt. Elméletben minden érdekli és folyamatosan magyaráz, filozofál, kérdez – gyakorlatban pedig ott tartunk, hogy képes felfordítani egy félig teli poharat, amiből épp ivott, mert kíváncsi, hogy néz ki az alja, csak épp azt felejti el, hogy még van benne. Ennek köszönhetően a mindennapjaink eddig is úgy néztek ki, hogy etetem, törlöm az orrát, a fenekét (mikor melyiket kell), öltöztetem, közben pedig arról beszélgetünk, hogy hány óceán van a Földön, és hogy más bolygókon nincs légkör, vagy ha van is, mérgező, és óceánok sincsenek. Na most ez kiegészült azzal, hogy néha a kicsi besír közben, vagy épp szoptatom, szóval esetenként bizony elvesztem a türelmemet, és igenis elvárom a 3,5 évestől, hogy egyedül egyen („nem, nem élével tesszük a teli kanalat a szánkba, mert akkor lepotyog róla! - A gravitáció miatt, ugye, anya?”), egyedül vegye le a cipőjét, sőt, hogy egyedül menjen el pisilni, bár ez utóbbi a kukactörlésnél megáll, mert rendszerint elkezdi tanulmányozni a wc papírt, jobb esetben még törlés előtt, rosszabb esetben utána…
És néha bizony olyan is van, hogy a kicsit hagyom sírni pár percig, fogcsikorgatva, mert ugye az anyai ösztönök dolgoznak bőszen, de a nagynak kell, hogy legyen, amikor ő az első, és tudom, hogy nem ettől a heti pár perctől lesz lelki sérült a kicsi, ellenben a nagy az lenne, ha mindig őt dobnám félre.
Az éjszakáink remekül telnek, nem is kívánok jobbat, bár azért vicces, hogy első gyereknél az éjjeli 3x etetés mennyire megterhelő volt, most meg simán elvagyok vele, a lényeg, hogy visszaalszik egyből, és így nekem is megvan a 6-7 órám 3-4 részletben, mikor hogy. Az elmúlt napokban mindkét gyerek itthon volt (két nap oviszünet, két nap hétvége), és minden nap sikerült egyszerre aludniuk, azért ez is nagy szó. Ezt már hosszú távon is bírom, akármilyenek is a nappalok.
Dalma nő, mint a gomba, holnap viszem leméretni, és igen, itt is egy különbség az első és a második gyerek közt. Az elsőt még mérlegeltem evés előtt és evés után, és folyton aggódtam, hogy eszik-e eleget, illetve hogy nem evett-e túl sokat. Most utoljára egy hónapja, a kórházban mérték a gyereket, egyszerűen nem vagyok hajlandó ilyen hülyeségekkel foglalkozni, amíg nem indokolt. Tejem van, eszik, pisil, kakil, nő, ennyi. Hogy napi hány étkezésből, hány gramm elfogyasztásával produkálja mindezeket, az teljesen mindegy. Pont elég így is hasfájással foglalkozni, azt úgy néz ki, nála is megnyertük. Mondjuk az is igaz, hogy amikor Kari volt ekkora, brutálisan rosszul éltem meg a hasfájást, szörnyű volt, ahogy kínlódott. Most pedig felveszem, ringatom, nyugtatom, elvagyunk, kicsit nyekereg, akkor legfeljebb magamra kötöm, így mindig megnyugszik. Gyanítom, hogy mindkét gyerek hasfájása kábé egyforma, csak tényleg ennyit számít az újdonság és az ismétlés, hogy most már sokkal kevésbé aggódom magam rommá, mert tudom, hogy elmúlik, és azt is, hogy nem lesz semmi baja tőle. Ha kicsit nyekereg, akkor nyekereg, sírni persze nem hagyom (eltekintve a fent említett heti pár perctől), igen, van, hogy óráim mennek rá a sírni nem hagyásra, de nem érzem olyan borzasztónak, mint anno ugyanezt Karinál.
A császáros hegem kicsit aggaszt, mert így egy hónap után is még sokszor érzékeny, húzódik, fáj. Kíváncsi vagyok, a hat hetes kontrollon mit mond a doki, mert fel is van dagadva, mintha bevarrt volna a bőr alá egy virslit, pedig szerintem ez nem túl valószínű. Ennek és a cuki súlyfeleslegemnek köszönhetően szinte semmi nem jön rám, és kénytelen vagyok mindenféle cicanadrágokat felvenni akkora picsával, amekkora tavaly sem volt, amikor még szégyelltem a nem tökéletesen feszes hátsómat. De amúgy meg, aki a seggem nézegeti, miközben babakocsit tolok fél kézzel az utcán, a másik kezemmel a nagynak a kezét fogva, az találjon benne sok örömöt, én nem sajnálom tőle.
