Luckalakó személyes blogja

Az alábbi mese kerek egy hete kezdődött, és mivel hosszú, folytatásos lesz. Megvan ugyan az esélye annak, hogy gyorsabban íródik az életben, mint a blogon, de előbb-utóbb csak beérem önmagamat.

Szóval szerda. 2016.04.27, csak hogy pontosak legyünk.

Reggel CTG vizsgálat a kórházban. Dalma még mindig farfekvéses. A dokival és a szülésznővel megbeszéljük a programozott császárt május 4.-re, kerek egy héttel későbbre.

Délután indulnék Kariért az oviba, amikor észreveszem, hogy mintha valami csordogálna belőlem. Sebaj, terhesség végén normális a bő, vízszerű folyás, úgyhogy indulás a gyerekért, ha erősödik, azt úgyis észreveszem. Ovi után még beugrunk gyógyszertárba, hazamegyünk, jóslófájások jönnek-mennek, ahogy eddig is.

Este 7 körül mintha erősödne a csordogálás, de még mindig nem gondolom úgy, hogy a normálistól nagyon eltér, de azért írok egy SMS-t a barátnőmnek, aki Karira vigyáz majd éjszakai szülés esetén, hogy ne kapcsolja ki a telefonját. Azt is hozzáteszem, hogy lehet, hogy vaklárma. A gyermek megvacsorázik, az esti rutin utolsó lépéseként mesét mondok neki, akkor jön meg az első nagyobb hullám, ez már bizony nem tűnik folyásnak. SMS-t írok a szülésznőnek, hogy ilyenkor mi van? Válasz, hogy a faros babák nem tömítenek, az nem csak szivárogni szokott, ha burokrepedés van, szóval szerinte vaklárma, de szóljak, ha erősödik.

Este fél 10. Egy életem, egy halálom, én az erősödést kiprovokálom... Lefekszem az oldalamra, majd felkelek. Megint lefekszem, megint felkelek. Kimegyek pisilni. Felállok a wc-ről, ha nem is ömlik, de csöpög. Ez bizony az lesz. Bemegyek a nagyszobába, szólok apának: te, szerintem folyik a vizem. Azt mondja, ne hülyéskedjek. Mintha illene ilyesmivel hülyéskedni... Telefon a szülésznőnek, hogy mégis az. Fél óra múlva találkozunk a kórházban.

Karit felébresztjük, azt sem tudja, hol van. Öt perce aludhatott el. A hálózsákjára télikabátot húzunk, a fejére sapkát, zutty, be a kocsiba. Barátnő a kapuban vár, átveszi az előre összekészített szatyorral együtt, megyünk tovább a kórházba.

Ügyeletes doktornéni felfektet a vizsgálószékbe, de nagyon hozzám sem kell nyúlnia, ránézésre is megmondja, hogy ez bizony folyik. Nekem kicsit fura a dolog, mert Karinál anno egy hatalmas folyam maradt utánam, ott nem volt kérdés, itt meg épp csak csordogál, de úgy látszik így is lehet.

Megpróbálják elérni a fogadott orvosomat, aki épp kutyát sétáltat, és otthon hagyta a telefonját. Ekkor én még nem tudom, amit már mindenki, hogy a műtétem tényleg sürgősségi, mert a lányom lábbal előre érkezne, és igencsak megkezdte már az útját.

Megérkezik a dokim. A szülésznő előkészít a műtéthez: teljesen le kell vetkőznöm, csak egy hálóing lehet rajtam. A hasam alját leborotválják. A lábaimat térd alatt befáslizzák. Ekkor már az infúzió is be van kötve.

Jön egy ismeretlen zöld köpenyes fazon gurulós ággyal, megkér, hogy teljesen vetkőzzek le. Na nem mintha olyan nagyon túl lettem volna öltöztetve, de a majdnem semmi is lekerül, én meg fel az ágyra, letakarnak egy zöld lepellel és már tolnak is. Látom hanyatt fekve a műtő lengőajtaját, az orvosokat bemosakodni, egész stábom lesz, juhéj.

A műtőben az alattam lévő lepedővel emelnek át a műtőasztalra. Mosolygó szemű maszkos fazon közelít, megmutatja, hogyan kell domborítani a hátammal a spinális érzéstelenítéshez. Persze, hogy nem sikerül. Próbáltatok már mindenórás terhespocakkal hátat domborítani? Azért csak gyakoroljuk párszor, a pocakomat már annyira összepréselem, hogy fáj, akkor szól, hogy mindjárt megy élesben is. Szúrás, feszítés. Szúrás, feszítés, Szúrás, feszítés.

Nem telik bele sok idő, zsibbadni kezd az alfelem, nem érzem a lábaim. A mosolygó szemű egy hurkapálcán lévő vattacsomód nyomkod az oldalamhoz, derekamhoz, combomhoz, és mondanom kell, mennyire érzek hideget. Ismételjük, amíg elégedett nem lesz az eredménnyel.

Most jön az a része, ahol igazán kiszolgáltatottá válok. Hanyatt fekszem, a lábaimat szétteszik és leszíjazzák. Jobb kezemet műtősköpenybe csavarják, bal kezem egyik ujjára pulzusmérő csipesz kerül. A műtéti területet eltakarják előlem egy paravánnal, hogy véletlenül se lássam, mi történik. Ezért egyébként örökre hálás leszek.

Elkezdődik a műtét, nem érzek fájdalmat, csak húzást, nyomást, tépést. A vérnyomásom leesik, szólok, hogy nem érzem jól magam. Egy nő oxigénmaszkot tesz az arcomra, közben megdícsérik a szemtetoválásomat. A maszktól kicsit jobb lesz, de azért érzem a bizonytalanságot, és már alig várom, hogy vége legyen. Az orvosom és a lent dolgozó többiek az élet mindennapos dolgairól cseverésznek, közben néha elhangzik egy "itt az egyik lába", vagy egy "azta, de hegyes ez a kis könyök". Majd babanyöszörgés, cikákolás, sírás. Hurrá, megszültem. Gratulálnak, amire azt válaszolom, hogy ne nekem gratuláljanak, hanem az orvosnak, végül is ő dolgozott meg vele.

Látótávolságra hozzák Dalmát, köszönök neki, tiszta máz, de azért cukinak látom. Viszik rendbetenni, orvosi vizsgálatra, meg az apjához. Engem pedig összeraknak.

Amikor kész vannak, a mosolygó szemű felemeli a lábaimat és elhelyezi a műtőasztalon, hihetetlennek tűnik, hogy ott az én lábam mozog, amikor a tudatomban még mindig terpesztek. Majd meghitt kapcsolatba kerülök a mosolygó szeművel, mert megkér, hogy öleljem át a nyakát, így rak át az asztalról a gurulós ágyra, amivel a szobába visznek. Továbbra is meztelen vagyok, letakarva egy lepellel. Ugyanaztal az ölelős technikával átkerülök az ágyamra, apa hozza Dalmát, boldogság van.

Ez tulajdonképpen már csütörtök, mert maga a szülés éjfél előtt pár perccel történt. Innen folytatom a következő adandó alkalommal.