Luckalakó személyes blogja

1.
Apja hozta el oviból. Tegnap végre lett szekrénytársa (eddig nem volt), így amikor kisztedte a szekrényből a napi rajztermést, a kezébe került a kezdetleges irkafirkák mellett egy egész kis profi, napocskás rajz. Megdöbbenve kérdezte az apját:
- Apa... ezt én rajzoltam??
Apja megnézte, és mondta neki, hogy nem, hiszen cseresznye van rajta, az pedig a szekrénytársának a jele. Mire Karesz megkönnyebbülten:
- Akkor jó. Már majdnem megijedtem..

(vajon mitől? hogy hirtelen megtanult rajzolni? :D )

2.
Optikusnál anya vicceskedett:
- Kari, gyere csak ide, mutatok neked egy kismajmot!
Kari odatáncikált a pultra helyezett tükör elé, mutattam neki, hogy nézzen bele, ott van. Odaállt, és saját maga mögött megpillantotta a tükörben a valamivel hátrébb álló apját is. Totális megdöbbenéssel kérdezte:
- Apa az???

(hát persze... más nem is lehet...)

Egyébként az van, hogy tombol a retro őrület, és most itt nem csak arra gondolok, hogy megint divat lett a trapézgatya, hanem hogy hozzánk is elért a 90-es évek emléke, ugyanis akkor volt legutóbb igazi arcüreggyulladásom, olyan, mint most.
A különbség az, hogy középiskolás lévén akkoriban simán meglett volna a lehetőségem a pihenésre, csak nem akartam élni vele, azért durvult be. Most pedig az akarattal nincs gond, csak hát az anyuka-szerep és a pihenési lehetőség, hogyismondjam, üti egymást. Nem kicsit.

Akkor kellett volna kifeküdni, amikor a gyermekem hazahozta az oviból ezt a rohadt náthát, de persze akkor nem tudtam, mert őt kellett istápolni, és reggeltől estig ment az "anya, anya", plusz a belső hangok, ami szerint ezt még elkészítem, bepakolom, megvajazom, letörlöm, felporszívózom, kimosom, kiteregetem, átöblítem, satöbbi.

És akkor szépen eljutottunk oda, hogy másfél hét után elkezdtem érezni, hogy valami nem kerek, mert a takony nem múlt, és bár lázam egy csepp sem volt egyáltalán, a szagérzékelésem is megszűnt, ami már elég gyanús lehetett volna, de még mindig csak odáig jutottam el, hogy elslattyogtam a háziorvoshoz, vártam vagy másfél órát, majd meghallgattam, hogy ez még nem vészes, terheseknek nem ad antibiotikumot, menjek haza és kúráljam magam házilag.

Én ezt annyira komolyan vettem, hogy elkezdtem használni az infralámpát, és vettem a gyógyszertárban terheseknek való gyógyszeres orrsprayt, majd eltelt négy nap, és elkezdtem érezni, hogy valami most már tényleg nem kerek, és lemondtam a munkáról, de még az itthoniról is, helyette aludtam, kikísérleteztem a tökéletes házi inhalálókészüléket, majd elslattyogtam a röpke 25 percre lévő szakrendelőbe a fül-orr-gégészetre. 2,5 órát vártam a soromra, de megérte, mert kaptam végre antibiotikumot, meg egy lesújtó pillantást arra a kérdésemre, hogy mehetek-e ettől még dolgozni.

Szóval most egy hét szobafogság, miközben a gyermek oviba jár (ez a jobbik eset, bár a szobafogság kereteibe nem tudom, mennyire fér bele, hogy én hozom és én viszem, de macerás lenne máshogy megoldani), az arcom majd szétfeszíti a doktornőt is meghökkent szisszenésre késztető gennymennyiség, közben várom, hogy hasson az a szar, nyilván nem egy szem után fog, de hátha.