Emlékeztek, amikor legutóbb bevittem Karit a munkahelyemre, és utána azt mondtam, hogy soha többé?
...Na én nem emlékeztem. Nap végére már igen, de akkor már késő volt.
Mondjuk amúgy is, mert eleve úgy indult a történet, hogy először megígértem a gyereknek, hogy elviszem megpillantani a kistesóját, majd megkértem az apját, hogy legyen már ott ő is, és igent is mondott, majd váratlan fordulatok miatt mégsem tudott jönni, és a háromévesnek tett ígéretemet már nem akartam megszegni.
Szóval elindultunk, a tömegközlekedésen még tünemény volt, útközben választott egy hóemberes sütit reggelinek (kész rablás volt az ára, de leszartam, egyen a gyerek), a munkahelyemre beérve viszont kezdődött a káosz. Nagyon nem részletezem, de volt például egy tekercs wc papír letekerése és az iroda egyik sarkában elhelyezése "ez itt a fürdővizecském" jeligével, mesenézéses hiszti, hogy ő nem is ezt akarta nézni, irodai ollóval való ügyetlenkedés, miközben épp ebédet próbáltam rendelni, aztán nem ebédelés, majd utána nem alvás, végül felöltözni és indulni nem akarás. És természetesen, ahogy ez várható volt, 10 percre bealvás a 110-es buszon.
Nekem valahol ott állt bele a görcs a gyomromba, amikor az orvosra várva a meglehetősen kulturált váróteremben mindössze öt perc alatt sikerült teljesen felhúznia azzal, hogy mindenképp tönkre akarta tenni a karácsonyfadíszeket, valamint ki szerette volna pakolni az összes szórólapot a tartóból, egyáltalán nem volt hajlandó nyugodtan megülni, ráadásul egyszer még a sarokba is befeküdt, majd közölte, hogy "Tojik a pók. Hallod, anya? Ez itt a pók wc-je. Most tolja kifelé a kakit." Aztán mikor ettem az uzsonnámat, és kért belőle, mondtam, hogy sajnos azt nem lehet, mivel nagyon megfogja a pocakját, visszakanyarodtunk a kaki-témához, mert benyögött valami olyasmit (max hangerővel), hogy "anya, de ugye te tudsz tőle rendesen kakálni, csak úgy tolod kifelé?" - mondjuk nagyon nem zavartattam magam, mondtam, hogy igen, tolom, és kész, le volt tudva a kérdés.
Ja, a kis díszlet-karácsonyfára közölte, hogy azért van itt, mert egy bácsi kapta a születésnapjára a Télapótól, szóval kicsit akaratunk ellenére átírtuk a Bibliát is, de nem javítottam ki, végül is lényegtelen.
Aztán bementünk a dokihoz, én magamban reszkettem, hogy mi lesz, amikor majd fekszem ott kiszolgáltatottan, hasamon a zselével és az ultrahang kütyüvel, a doki épp a csontok méretét számolja, közben a gyermekem meg szétszedi a méregdrága berendezést, de semmi ilyesmi nem lett, mert szépen leült mellém a fotelbe, és az első öt perc még úgy-ahogy érdekelte is a kistesóról. Aztán amikor megtudtuk, hogy biztosan kislány, akkor az én fiam közölte, hogy ő ezt már tudta, és elfordult. Na ott vége is lett az idillnek, mert akkor kitalálta, hogy inkább leveszi a cipőjét, sebaj, gondoltam, addig is elvagy, persze volt közben egy kis visítás, amikor nem sikerült levennie, és természetesen én sem segíthettem neki (amúgy is érdekes lett volna hanyatt fekve, oldalra kinyúlva), de végül csodával határos módon megoldotta ezt a hatalmas problémát, majd kiszolgálta magát a polcon elhelyezett játékok tekintetében, és felkucorodott a fotelbe játszani.
10 nyugis perc következett, és utána is a tűrhető kategórián belül maradt a viselkedése, mert mindössze a lámpát kezdte el fel-le kapcsolgatni, de nem tett kárt semmiben, nem hisztizett és nem rohangált. Bezzeg amikor végeztünk a vizsgálattal, kirohant az ajtón, a doki még mondott valamit, a gyereket már rég nem láttam, csak a váróban ülő anyukák aggódó jobbra pillantgatásaiból tudtam, hogy valami nem oké, hát nem a karácsonyfát szedte szét megint a lelkem, mikor odaértem.
Fizetni természetesen csak vizsgálat után lehet ebben az intézménben, ami annak ellenére, hogy villámgyorsan zajlott, elég érdekes körülmények között történt meg. Ez alatt azt értem, hogy a fiam épp gilisztának képzelve magát csúszkált a földön a lábak között, de engem már az sem érdekelt, csak ne tegyen kárt semmiben, szóval elég nyugodtan szóltam rá a babahordozóval közeledő anyukára, hogy simán lépje át. Közben rápillantottam a hordozóban békésen alvó pár hetes csecsemőre, a fején világoskék sapka, majd ismét az anyukára néztem, aki kissé kényelmetlenül érezte magát az én fiam jelenetétől, sebaj, majd megtudod te is, gondoltam.
Aztán volt még vonatozás, mert őfelsége azzal akart hazamenni, és végül is miért ne, az egyetlen érvem az volt, hogy messze lakunk a vasútállomástól, de azt mondta, nem baj, bír sétálni. Végül tényleg bírt, persze közben panaszkodott, hogy neki már mindene elfáradt, nem is csodáltam, hiszen egész nap nem aludt, de valahogy csak hazaértünk cipelés nélkül.
És a lényeg, hogy élménynek élmény volt, imádta a felhajtást, az ultrahangot, a vonatozást, és persze annak is örülünk, hogy a kislánnyal is minden rendben van. Nem mondom, hogy soha többet nem viszem magammal, csak hogy legközelebb hatszor meggondolom :-)
