...Mondhattam volna szerdán, amikor ismét ortopédiára mentünk ezzel:
Ugyanis voltunk már kétszer. Először, amikor már stabilan járt - ekkor meghallgathattunk azt, hogy ennek a gyermeknek befelé dől a bokája, bentre olyan cipőt kapjon, ami tartja a sarkát-bokáját. Másodszor, amikor nem voltunk elégedettek ezzel a diagnózissal, ekkor meghallgathattuk azt, hogy ennek a gyermeknek nagyon befelé dől a bokája, bentre egyedi, csináltatott gyógycipőt kapjon, és kintre is olyat, ami tartja a bokáját.
Harmadszor elvittük magánba is, mert hátha gipszsín kell, vagy műtét, vagy tudom is én mi. Ehelyett meghallgathattuk azt, hogy mindent tökjól csinálunk, ennél többet nem tehetünk, mint amit már eleve teszünk. Majd úgy kábé 4 évesen kell neki lúdtalpbetét, addig meg lábtornaként engedjem sokat mezítláb mászkálni, főleg egyenetlen talajon, de ha az nincs, jó a lakás is.
A dokinak egyébként mind a három gyereke ilyen, ez valami ízületi lazaság, rápróbált az én kezemre is, hogy meddig bírja visszafelé feszíteni az ujjamat, és felszisszent, hogy hát ezek szerint innen örökölte a gyermek a jelenséget. Rejtély, hogy én miért nem voltam ilyen csúnya lábú, mindenesetre a konklúzió az, hogy amíg a gyermek jár, szalad, ugrál, fejlődik, és láthatóan nincsenek fájdalmai, addig sajnos nincs teendő. Létezik valami fájdalmas műtéti eljárás, amikor egy csavart szerelnek be, de a doki szerint minek egy fájdalommentes gyermeket ilyennel kínozni, amikor pont ugyanazt a hatást érem el majd a lúdtalpbetéttel, oké, hogy egész életében hordania kell majd, de akkor is.
A vizsgálat díja 15ezer forint volt, a szülői aggódás bankjegyekre váltva. De legalább megtudtuk, hogy a csináltatott gyógycipőt fél évente is fel lehet írni, ha igazoltan kinőtte a gyermek (szakszóval állapotváltozás).
Hazafelé pedig kaptunk a nyakunkba a gyermektől is egy kiadós hisztit, teljesen fel volt pörögve, az én lassan oldódó, nyugodt gyermekem már a váróban is kínosan tornádó üzemmódban volt, a doki rendelőjében pedig egy mezítlábas, nadrág nélküli természeti katasztrófává változott, aki függöny mögé bújik, nagyokat koppan az ajtón, megvizsgálja az összes vizsgálóműszert, kapcsolgat mindent, amit talál (rám meg a frászt hozza, mert az ajtón nagy sárga figyelmeztetés, hogy lézerveszély, ilyenkor szerintem nem kapcsolgatunk, bár az is igaz, hogy a doki szerint meg röhögünk az anyukán), még jó, hogy az apja is ott volt, legalább valaki figyelt a dokira. Azért az igazi csapás hazafelé jött, amikor a felpörgött gyermek annyit sem bírt, amíg az apja megszabadul a fizetése tetemes hányadától a recepción, anélkül, hogy ne akarná sikítva összefröcsögni az egész várót a kihelyzett ballonos vízzel (én hülye, megmutattam neki, hogy működik - hátha szomjas). Az anyai szigor hatástalan volt, konkrétan a hónom alatt vittem ki a sikítva tiltakozó gyermeket, hátam mögé üvöltve, hogy apa, kint megvárunk.
Kint meg jött a sírás, eznemigazság jelleggel, persze vegyem a nyakamba, ugyanakkor okostelefon csak nekem van, így nézzem meg séta közben, hogy mikor is megy a vonatunk, és ha a kettő egyben nem megy, márpedig nem megy, akkor még hallgassak is meg egy igazi takonyfröcsögő hisztit a 2,5 évestől arra vonatkozóan, hogy anyához, anyához. Aztán miután kiderült, hogy a vonat ideális időben indul, a pályaudvaron az érkezéséig eltöltött kemény 10 perc alatt volt még ivóvíz aszfaltra öntése, kukában ismeretlen sörösdoboz megigazítása, miközben a felfokozott idegállapotú anyuka visít, hogy azt ne, az apuka meg leidegbetegezi az anyukát, nemtom, mondjuk nem vagyok egy tisztaság- és rendmániás, de az azért marhára lecsapja a biztosítékot, amikor a gyermekem más sörösdobozát fogdossa.
A vonaton meg diszkréten és csendben tűrtem, hogy a mellettem ülő gyermek ritmikusan rugdossa oldalt az ablakot, és közben azon agyaltam, hogy egyrészt íme az ízületi lazaság, amikor az ülő gyermek simán oldalra rúg a saját feje magasságában, másrészt pedig azon, hogy lám-lám, alig pár évvel ezelőtt még megvetettem volna a mostani önmagamat, mert hát miért nem képes valaki a gyermekét fegyelmezni. Mondhatni majdnem szégyelltem magam, de úgy látszik, lejjebb tette valaki azt a lécet, tudom, üdv az anyuka-klubban.
