Mostanában az esti elalvás katasztrófa, és egy tapasztalt kollégám azt tanácsolta, hogy ilyenkor hagyjunk ki egyetlen nap egy délutáni alvást, utána jobb lesz a helyzet (gondolom csak egy darabig, de az is valami).
Ma jött el ennek a napja, mert a gyermekem apja nem ért rá, így elhatároztam, hogy vonattal látogatjuk meg a nagyapját, az pedig nem fért volna bele oda-vissza utazással egy fél napba. Persze utolsó pillanatban bejelentkezett az apja, hogy mégis ráér, elvisz minket kocsival, de ez már semmit nem változtatott azon, hogy márpedig ezt a napot kihúzzuk napközbeni alvás nélkül.
Reggel tehát a szokással ellentétben nem keltettem fel 7-kor, hanem megvártam, amíg teljesen kialussza magát, és piszkálás nélkül felébred. Ez egy nagy mosoly kíséretében történt meg kábé háromnegyed nyolckor. Reggeli, mosógéppakolás és kisebb terjedelmű be nem tervezett virágültetés ("ha már nem vonatozunk, belefér" alapon) után indultunk.
Odaérve elindultunk gyalog halat enni a tópartra, ami majdnem sikerült, de valami béna horgászverseny miatt közölték, hogy csak 1 óra után foglalkoznak a vendégekkel, az én vércukorszintem meg ebbe nem egyezett bele, így kisebb retro hintázás után továbbáltunk. De legalább annyi előnye volt a dolognak, hogy a parton a sok horgász mellett elhaladva volt alkalmunk szemrevételezni egy jó fél méteres halféleséget, a horgász még meg is mozgatta a hálót, hogy csapkodjon a gyerek kedvéért, aki igen kedvesen megjegyezte, hogy halacska, megdöglik, hami lesz belőle. Nem én tanítottam rá, legalábbis nem ezekkel a szavakkal, de örülök, hogy a sajátjaival mondta vissza, meg amúgy is teljesen igaza van.
A következő helyen nem volt hal, így elővettem az ilyen eshetőségekre tartogatott zacskó ropit a táskámból, és a kölyökkel közösen elfogyasztottuk, amit csak az nehezített, hogy mindeközben a nyakamban ült, és útban voltunk a következő potenciális halkészítő vendéglőhöz, tóparton, zsombékokon, de mindketten megúsztuk el- és leesés nélkül.
Aztán csak sikerült halat ebédelni, és marha nagy mázli volt az is, hogy a gyerek csak az ebéd legvégén jelentette be, hogy egy kicsit bekakált. Ennél már csak annak örültem a jobban, amikor a vendéglőt futólépésben elhagyva, egy bokor közepén kiderült, hogy mégsem kakált be, viszont legalább ott és akkor kijött az, aminek ki kellett. Bocs, bokor.
Desszertnek fagyiztunk egy nagyot, aztán mentünk lovagolni, mert az úrfi hetekkel ezelőtt bejelentette, hogy ő márpedig addig nem nyugszik, amíg nem sikerül neki ráülni egy igazi lóra. A nagyapja meg elintézte neki, ilyenek ezek a nagyapák. És tényleg ráült, és nem sírt és nem félt, szerintem ezen kábé mindenki meglepődött a családból, innentől kezdve asszem a következő az lesz, hogy elkezdek rémesen irigykedni azokra az ismerőseimre, akiknek a gyereke "csak" kutyát vagy macskát követel.
A délután hátralévő részében volt még egy teljes, cipőt is beleértendő átöltözés némi nagyapai segítséggel elkövetett viráglocslás miatt, illetve egy rövid séta a közeli parkerdő poros útjain, azért el kell hogy ismerjem, ennyire szutykos gyereket még az életben nem láttam, mint ami a végtermék volt.
A kocsiban hazafelé majdnem elaludt szegénykém, fél óra kőkemény munka volt ébren tartani, és igazán büszke vagyok rá, hogy mindezek után még képes volt megvacsorázi, megfürdeni, kis hisztivel átvészeni egy hajmosást, és nagy büszkeséggel leönteni párszor bosszúból az én fejemet is (beültem mellé, és amúgy is hajat mostam volna, így nem bántam).
A végeredmény pedig egy 8:15-kor békésen és mélyen alvó gyermek, valamint az a tanulság, hogy a délutáni alvásra nekem is nagy szükségem van, a fene se bír ki ép ésszel 12 óra folyamatos és tömény gyermeknevelést, szóval legközelebb csak akkor, ha mindenképp meg akarok őrülni, vagy ha nincs más választásom. Na jó, vagy ha ennyire aranyosat kapok cserébe:
