Valamelyik nap puszit akartam neki adni, de elhúzódott, és közölte, hogy "ne anya, én fiú vagyok".
Ilyenkor megszáll a gondolat, hogy ha már ez kamaszodik, akkor kell még egy gyerek.
Ma pedig valami nemzetközi hisztinap lehetett, vagy mi, mert a legapróbb hülyeségekre és taknya-nyála egybefolyós sírásban tört ki, a testét megfeszítve, hogy még ölelni se tudjam. Azzal kezdődött, hogy nem tudta felrakni a zseblámpát a harmadik polcra (persze, mert csak a másodikat éri el, lévén kétéves és nem négy), és ordítani kezdett. Kivettem a lámpát a kezéből és felraktam a polcra, gondolván, hogy megoldom a problémát, de nem így lett. Még nagyobb üvöltéssel jelezte, hogy ő akarja felrakni, én meg visszaadtam a lámpát, és felemeltem az egész gyereket, hogy akkor rakd fel te. Üvöltés, feszülés, "egyedül, egyedül". Na most erre mi mást mondhattam volna, mint hogy jó, majd két év múlva? Nem hiszem, hogy értette, de innentől kezdve egész fektetésig bőgött és ellenállt, a pizsamáját is ketten tudtuk csak ráerőltetni.
Ilyenkor megszáll a gondolat, hogy soha többet nem szülök.
