Ja igen, azt akartam még a múltkor mindenképp elmesélni, hogy amikor elvitték a ház elől a konténert és reggel 8-kor csöngetett a pasas, Karesz még aludt, én meg történetesen már fent voltam, és gyorsan magamra kaptam egy farmert meg egy pulóvert, hogy kirohanjak fizetni. Gondoltam, az én fiam a résnyire hagyott szobaajtó és résnyire hagyott bejárati ajtó mögött olyan üvöltésbe kezd majd, ha esetleg felébred, hogy bőven van időm beérni és megnyugtatni, mielőtt kárt tesz magában.
Kiszaladtam, odaadtam a nagypénzt, vártam a visszajárót, és mondtam a srácnak, hogy jó lenne, ha sietne, mert a fiam épp alszik még, és nem szeretném, ha legurulna a matracról a földre. Sietett is, de annyira azért nem, hogy Karesz ne legyen bőven gyorsabb, de nem ám üvöltésben, hanem hálózsákban járásban. Mire feleszméltem, csak azt láttam a kapuból, hogy az én álmos, cumis, hálózsákos fiam áll a bejárati ajtóban, és mindenféle sírás nélkül, élénk érdeklődéssel a tekintetében engem keres. Na, mivel lépcső is van az ajtó után, két baromi nagy ugrással az ajtóban termettem, miközben azt kiabáltam, hogy jajne, kicsim, onnan le fogsz gurulni, aztán felkaptam a gyermeket és vagy fél órán át zsinórban nevettem azon, hogy a kis pingvin hálózsákban is tud járni. Ez ugyanis eddig számomra nem derült ki.
