Mivel a kölök már így is rettenet rosszul aludt, összenéztünk az apjával: ez rosszabb már nem lesz, nincs mit félteni a napirendükön sem, úgyhogy eldöntöttük, hogy belefér egy gyors kör a nagyszülőkhöz. Egy éjszaka az ózdi nagyapánál, egy (maximum két) éjszaka a hóbortos nagyinál, már úgyis régóta ígérgetjük.
Én persze paráztam, mint mindig. Attól, hogy itthon hagyunk valamit. Attól, hogy az úton valami baj lesz. Attól, hogy a kocsiban nem fog tudni rendesen aludni. Attól, hogy vidéken nem fog tudni rendesen aludni. Attól, hogy valami baleset fogja érni a nem gyerekbarát házakban.
Lelövöm a poént, mert elárulom, hogy semmi baj nem történt, ami kész csoda, ha figyelembe vesszük a körülményeket.
Ózdi nagyapa már meglehetősen idős (a párom sem fiatal már és késői gyerek is volt), nem lát jól, ráadásul teljeen egyedül él, hát el lehet képzeni a ház állapotát. Pedig kitett magáért és próbált takarítani, én meg aztán próbáltam jó képet vágni a dologhoz. A kisfiam persze épp abban a fázisban van, hogy mindent feleszik a földről, szóval az ott töltött 24 óra egy masszív összpontosítás volt egyhuzamban, kivéve azt a pár óra alvást. Azért túléltük, annak ellenére is, hogy az utolsó órákban sikerült a szoba közepére borítani egy doboz gombostűt, és végül meg sem bántam, hogy elmentünk, mert kellett a kisfiamnak a nagyapjával ez a pár együtt töltött óra. Megyünk máskor is, azt is ki fogom bírni.
A hóbortos nagyinál is jó volt, drága jó anyám egyébként azzal érdemelte ki ezt a jelzőt, hogy fogott az udvaron egy pókot és egy átlátszó műanyag edénybe zárva odaadta a fiamnak, elég morbid ötlet, de tény, hogy az üveg gyerekbiztos volt. Egyébként a lakás is sokkal bababarátabb volt, az anyám öt kilós macskájával is hamar összebarátkozott az aprónép, a hat kilóssal már kevésbé, mert az félt a gyerektől.
Jó volt, kicsit sikerült pihenni, nem úgy, mint azóta, mert a roseola óta a szülőknél töltött három éjszaka kivételével mindegyik katasztrófa volt. Több órás ébrenlétek, rengeteg ébredés, már együtt alszunk, pedig nagyon ellene voltam. Még azért küzdök, hogy hátha megtalálom az okát, vagy legalábbis a megoldását. De erről majd írok külön, ha lesz bármi említésre méltó.
