Amikor pár héttel ezelőtt megígértem, hogy elmegyek a céges karácsonyi vacsorára, az volt, hogy a gyerekem már átalussza az éjszakát, sőt, úgy tűnt, éppen elválasztja magát, tehát összességében tök könnyűnek ígérkezett az egész. Aztán közben meggondolta magát, vagy én nem tudom, de már hetek óta megint sokszor felkel éjjel, és eszében sincs anyatej nélkül elaludni. És természetesen ebbe az utóbbi szakaszba csöppent bele az anyuka korszakom első kimenője, de már nem mondtam vissza. Sőt, a sok éjszakázás hatására egyáltalán nem bántam, hogy kimozdulhatok, már amennyiben komoly kimozdulásnak minősül egy céges vacsora délután hat és este kilenc közti, szigorúan alkoholmentes állapotban eltöltött időszaka. Amit egyébként meglepően élveztem, és nem csak azért, mert egy csomó gyerekes kollégámmal lehetett kötődő nevelésről, éjszakai ébredésekről és az oltások szükségességéről beszélni.
A gyerekem meg közben kikészítette az apját, konkrétan nagylegóval véresre ütötte az apja fejét, és mivel verbálisan nem volt fogékony a lenevelésre, kapott a kezére egy kétujjas minifenyítést, persze ez nem tetszett neki, mondhatni összevesztek, de happy end lett a vége, mert úgy tűnik a gyerekem később csak felfogta, hogy nem bántjuk apát, és utána már ment bújni. A fürdést mostanában amúgy is kihagyjuk minden másnap (ekcéma miatt), úgy intéztük, hogy ez is fürdésmentes nap legyen, ennyivel könnyebb dolga volt az apjának, de azért persze már csak a rend kedvéért kapott egy szép lepényt az esti pelenkába, kunk kunc, mondtam én magamban, na ugye hogy tudsz te szaros pelenkát is cserélni.
Az altatás is jobban sikerült a vártnál, mert bár Kismókusnak eszébe sem volt elsőre elaludni (miért is lett volna, újabban amúgy se szokása), kábé fél órás sötétben cipelés elég volt, pedig most először nem volt lehetősége anya cicijéhez folyamodni, én megmondom őszintén, nagyobb ellenállásra számítottam.
Na nem azt mondom, hogy azonnal megismételjük, de talán nem várunk a következővel még egy évet.
