Sosem voltam a híve, és kicsit szégyellem is, hogy mégis megtettem. Nem is egyszer. Most így egy éves kor körül a fiam rászokott az éjszakai bulizásra, ami abból áll, hogy felkel, tök éber, és bőg, ha nem cipelem, ha viszont cipelem, akkor viháncol és piszkálja az arcom. Szóval nem beteg, nem fájdalma van, nem rosszat álmodott, csak szimplán viháncolni akar. Nem vagyok a nappali zsiványság ellensége (sőt), de azért mindennek van határa, és amikor a negyedik éjszaka kezdődött a dolog, akkor a gyerekem apjával majdnem teljes egyetértésben úgy döntöttünk, hogy jobb cici, bal cici után már nem megyek be hozzá. Az a 45 perces sírás nekem örökkévalóságnak tűnt, a végén már veszekedtünk, mondtam, hogy én nem bírom, biztos lázas, vagy lerugdosta a hálózsákját, vagy beakadt a kiságyba, vagy bekakilt, satöbbi. Addig-addig ment a vita, hogy az apja egyszer csak felhívta a figyelmem arra az aprócska tényre, hogy már vagy öt perce csend volt. A fiunk édesdeden aludt, reggel 8-ig, ébredés nélkül.
Ez hetekkel ezelőtt volt, és csak azért most írok róla, mert várni akartam, hogy mi lesz a fejlemény. És utálom ezt mondani, de úgy néz ki, a sírni hagyás hatott... azóta a gyerekem tudja, hogy ha sír és otthagyom, rácsukom az ajtót, akkor nem fogok egyhamar visszamenni, és feleslegesen nem hergeli magát. Természetesen az, hogy otthagyom, úgy értendő, hogy miután a jobb cici, bal cici varázsereje sem működött. Tehát sírásra bemegyek egyszter, bemegyek kétszer, de harmadszor már nem.
