Ma éjjel megint buli volt. Köszönhetően annak, hogy vidéki édesanyám pár napra kibérelte a nappaliban a kanapét, nem volt hová mennem a percenként utánam síró gyermekem elől, mint az ő szobájába (mármint a gyermekébe, nem anyáméba - az kicsit messze lett volna). Így legalább nem zavartuk az apját. Fogtam egy polifoamot, és lecuccoltam a kiságy mellé. Gondoltam majd ha lát, megnyugszik.
Hát nem ez lett.
Látott, és annyira megörült az odaköltözésemnek, hogy üdvrivalgásban tört ki. Püfölte a cumijával a kiságyat, ugrált, sikongatott örömében, és már annyira sem akart aludni, mint korábban.
Annyira aranyos volt, hogy meg kellett volna puszilgatni, de kitartottam a rezzenéstelen, álmos arc mellett, mert negyedszerre már biztos nem tartanám ennyire zabálnivalónak. És két perc alatt rá tudnak szokni az ilyesmire, főleg, ha egy kicsit is úgy látják, hogy anya partner benne.
Szóval lefeküdtem mellé, és úgy csináltam, mint aki alszik. Az éjjeli fény halvány derengésénél még neki sem volt nehéz célozni, kábé egy percen belül hozzámvágta a tartalék cumiját, biztos azért, mert megsajnált, amiért cumi nélkül fekszem ott, neki pedig kettő is van.
Amikor nem reagáltam, hozzámvágta a maradék egy cumiját is, ez aztán tényleg önzetlenség, mondhatnám. De inkább felkeltem, visszaadtam a cumit, visszafektettem, lefeküdtem.
Természetesen nem aludt el. Akkor jött szokás szerint az etetés, ringatás, satöbbi. Végül az vált be, hogy teljesen lekapcsoltam az éjjeli fényt, vaksötétben ringattam és dúdoltam, majd amikor már úgy éreztem, hogy nincs feszengés, letettem hasra aludni, kitapiztam hogy jó helyen van-e a cumi, és halálos csöndben melléfeküdtem.
Baromira nem volt kényelmes, de vagy fél órán át nem mertem megmozdulni, ő meg nyugtalanul aludt, még a kezem is bedugtam hozzá, néha kapott egy-egy simit. Aztán csak rászántam magam, és átmentem a helyemre a nagy ágyba, ekkor volt 3:36.
4:45-kor keltem, vérvétel miatt. Azt hiszem, megdöntöttem a negatív alvásrekordomat.
