Szóval az volt, hogy éjjel fél 4-kor felkeltem arra, hogy meglehetősen szét akar durranni a bal cicim, és gondoltam én kis balga, hogy ha este 11-kor működik az álometetés, akkor hajnalban miért ne működne, így felkeltem, odaballagtam a kiságyhoz, kivettem a gyermekemet, és odaadtam neki a bal cicit, hogy szívja le a felesleget.
Na ezzel még nem is lett volna gond, mert lelkesen teljesítette a feladatot, a dolog ott kezdett gyanússá válni, hogy mindezt tágra nyílt szemekkel csinálja. Sejtésem sajnos beigazolódott, mert mindössze pár perc után abbahagyta az evést, rámnézett, és közöte: heő. Lefordítva felnőttnyelvre ez az adott szituációban annyit jelentett, hogy jól van anya, most már jóllaktam, mehetünk játszani.
Nem voltam az ötlettől elragadtatva, sejthetitek. Ezért inkább erősen magamhoz szorítottam a gyermekemet, és ringatni kezdtem, mostanában amúgy is ez az altatós taktika. 5 perc alatt bealudt, betettem a kiságyba, és lefeküdtem.
És akkor épp azt álmodtam, hogy egy régi ismerősömmel találkozunk egy nagyvárosban, ő rámutat a körülöttünk lévő felhőkarcolókra, és azt mondja, ilyen problémakupacot oldott meg mostanában. Sajnos nem tudtam rákérdezni, hogy ezt mégis hogy gondolja, mert felébredtem a saját problémakupacomra, aki épp a kiságyban nyekergett.
Bementem, és azt láttam, hogy gyermekem összes végtagja a kiságy rácsaiba beakadva lóg kifelé, szegénykém meg küzd. Kifűztem a gyereket, letettem aludni, úgy tűnt, minden rendben. Visszafeküdtem, ismét elaludtam, majd arra ébredek: heő.
Trappolok megint át a gyerekszobába, kisfiam éppen áll, és olyan képet vág, amire bármit rá lehet fogni, kivéve, hogy álmos. Na akkor jött megint a ringatás... És ezt játszottuk összesen két órán át. Közben odakint megvirradt, a rigók felébredtek, én már csaknem elaludtam a fotelben ringatózva, a gyerekem meg nagy sötét szemekkel pislogott a sötétben, várva hogy valami történjen.
Egy élmény volt, de szerencsére ma extra aranyos, így nem bánom.
