A szerdai oltás rendben lezajlott, meningitis elleni ismétlő oltás volt, az utolsó a sorban. Most egy jó darabig nem kell mennünk dokihoz, hurrá.
Az öltözőben (illetve ezúttal vetkőzőben) viszont volt egy aranyos jelenet. A mellettünk lévő fakkban (pelenkázón) egy Alexa nevű kislány feküdt, az én Kareszemmel óvatosan méregették egymást, majd egy óvatlan pillanatban, amíg az anyukájával beszélgettünk, gyorsan megragadták egymás kezét. Mi csak arra figyeltünk fel, hogy a két virgonc szerelmesen nézi egymást kézenfogva. Haláli volt, sajnos nem volt nálam fényképező.
Szerencsére kiderült, hogy énfeledékenységem ezúttal textilpelenkát nem vitt magával, Alexa anyukája pedig olyan villámgyorsan vágott hozzám egyet, hogy még azt sem volt időm elmondani, hogy kint van a babakocsiban az enyém, nem otthon. De ha már ott volt, elfogadtam. Haza pedig véletlenül sem egyszerre mentünk, így elkértem a címet, és a pelenka visszaszolgáltatása révén ma meglátogattam őket.
Hát nem semmi a család, két yorkshire terrierrel élnek egy lakásban. Ők a látogatásunk tiszteletére a fürdőszobába bezárva töltötték ezt a röpke fél órát. Alexa majdnem teljesen egyidős a fiammal (egy nap van köztük), de még nem kúszik-mászik, cserébe ő rendesen eszik, nem úgy, mint egyesek. Jól meg is beszéltük, hogy milyen sokat tudnak egymástól tanulni a babák, és letettem Kareszt a földre, ahol szerencsére nem vette észre a kutyakajás tálat, mert különben egyből arrafelé vette volna az irányt. Viszont az egyik kutya golflabdáját kapásból kiszúrta, ez csak azért volt jó, mert volt mivel mászásra motiválni - ugye a labda gurul, a gyerek meg mászik utána. Anya meg rohan és vigyáz, hogy a kutyarágta labdát talán mégse csócsálja meg a gyermek, ha utoléri. Mit nekem Rubint Réka edzés, ha van egy örökmozgó fiam.
A látogatás nem tartott sokáig, mert pont ebéd előtt voltunk, kicsit borította is a napot, mert babakocsiban alvás helyett ugye golflabdakergetés volt a program, így hazafelé azt a kemény két percet a fiam alvással töltötte, aztán felébresztettem és mindenféle kanalas ételt akartam beletenni az arcába, amit ő amúgy sem tolerál annyira, de most aztán pláne. Talán csak az enyhített valamicskét a fájdalmán, hogy üveges vilmoskörtét kapott, amit ezúttal semmiféle gabonapéppel vagy oda nem illő zöldséggel nem rondítottam össze. Fél üvegnél én vettem el, mert hát ma kapott először, nehogy már bezabáljon belőle, még a végén ha baja lesz, akkor egyből nagy lesz az a baj.
Este meg visszafejlődés történt, mert a tejpépkanalazást a napokban kritikán aluli sebességgel végezzük, és nem az én hibámból. Na ezt mostanra untam meg, volt egy gyenge próbálkozásom arra, hogy kanalazás helyett igya meg szépen pohárból a trutymit, de persze ha valaki kanalazni nem tud, akkor pohárból inni miért tudna, szóval ez sem nyert. Mérgemben kivettem a szekrényből egy régi cumisüveget, levágtam a szilikon cumirész legvégét, beletöltöttem a pépet és kedves kisfiam fél perc alatt benyelte a szokásos adag kétszeresét. Úgyhogy mostantól az esti papit így fogja enni, szerintem mindkettőnknek jobb lesz. Ha meg valaki azzal akar stresszelni, hogy meg kell tanulnia kanállal enni, akkor az a válaszom, hogy nem láttam még olyan kilencévest, aki cumisüvegből issza a menzán a levest, szóval meg fog, legfeljebb nem fél évesen, hanem majd egy évesen. Különben is, az ebédet nem óhajtom így adni, ott még mindkettőnknek van elég türelme a kanalas evéshez, az marad így.
