Tegnap a Kari szobájából gyermek- és anyahálót varázsoltunk. Nem mondom, hogy könnyű volt, tekintve, hogy a szoba összesen van vagy hét négyzetméter, szóval kellett ám tetriszezni a bútorokkal, de megoldottuk. Aztán az este alaphangulatát megadta, hogy Dalma lefekvés előtt (mármint az én lefekvésem előtt) vagy másfél órát nyekegett aktívan a kezemben a szülői hálóban. Gondoltam jól kifáradt, biztos nyugis lesz az éjszaka. Nem jól gondoltam… Hajnali egytől háromig ugyanis a kisasszony kiabálva bokszolta a levegőt, semmi nem volt jó, se cici, se cumi, se a vállamon, se a pelenkázás, se ezek ismételt és mindenféle énekkel és/vagy táncolással kombinált változata. Aztán a végén sikeresen összebukta a frissen húzott ágyamat, de sebaj, van az a szint, amikor az ember örül neki, hogy kijön a rontás, és lehet vére aludni.
Kari szó nélkül tűrte ezt a kis éjjeli közjátékot, az arcára nem láttam rá, de reggel tagadta, hogy bármire is felébredt volna, amit én egyrészt kétlek, másrészt viszont elég kipihenten és vidáman ébredt, szóval nagyon nem zavarhattuk mégsem.
Az már kevésbé tetszett neki, hogy oviba kell menni így három hét után, de végül is nem volt olyan nagy ellenállás, még akkor sem, amikor farmert erőszakoltam rá, tekintve hogy az összes melegítője túl meleg, vagy túl piszkos.
Kicsit izgultam, hogyan tudom majd összelogisztikázni a dolgokat, hogy fél kilencig beérjünk az oviba, de aztán az összes akadályt sikeresen leküzdöttem – olyanokat, mint szoptatva nagytesó etetés, vagy félig kihűlt tea húzóra elfogyasztása. És a két tesó sem tett kárt egymásban, amíg kimentem a garázsba a babakocsiért. Ez volt egyébként a leginkább rizikós pontja a reggelnek, nem mintha Dalma bármi kárt tudna tenni a nagytesójában, azon kívül, hogy lehányja vagy lemorogja, fordítva viszont túl nagy a buzgóság, még a jobbik eset, hogy a rajongás miatt, csak hát a 3,5 éves kicsit olyan az újszülötthöz képest, mint egy tank, nekem meg az anyai ösztöneim rémesen kiélezettek. A nap nagy részében szándékosan és erővel kell visszafogni magam, hogy ne szóljak rá Karira minduntalan, például azért, mert a babakocsitól másfél méterre jut eszébe követ dobálni, és nem egy céllövő bajnok, na. Vagy azért, mert a nyakig homokos kezével akarja megsimizni a húga fejét, mellesleg ugyanezzel a kézzel előzőleg valami százlábúfélét fogdosott („nézd, anya, milyen szép” – hát hogyismondjam, ja…).
Na, szóval sikeresen megúsztuk azt a csaknem fél percet, amíg kitoltam a babakocsit a garázsból, aztán már csak fel kellet markolni az egyiket, sapkát húzni a fejére, kivinni a babakocsiba, majd cipőt és kinti pulcsit adni a másikra, és már mehettünk is. Még a teámat is megittam közben, igaz, hogy félhidegen és húzóra, de ne legyünk telhetetlenek… És abszolút sikeresnek ítélhetem a reggelt azért is, mert meg tudtam fésülködni, nem felejtettem el papucs helyett cipőt húzni, nem volt gyűrött a ruhám és a legfontosabb, hogy senki nem ordított sem indulás előtt, sem menet közben.
Az ovinál a kicsit pikkpakk belevarázsoltam a karikás kendőbe, ami egy marha nagy találmány, egyrészt azért, mert nem kell kézben felcipelnem az emeletre a babát, miközben a másik kezemmel viszem az ovis ágyneműt, az összes értékemet, és még a nagynak is fogom a kezét; másrészt pedig azért, mert így senki nem tudja megfogdosni a még újszülöttnek minősülő gyermekemet, megnézni is maximum a feje búbját, mert csak annyi látszik ki. Ja, igen, harmadrészt pedig azért, mert simán tudok segíteni a nagynak felvenni a szandálját, amit ugyan három héttel ezelőtt már önállóan csinált, de hát mindannyian tudjuk, hogy az még időszámításunk előtt volt.
