Luckalakó személyes blogja

Mert én úgy képzeltem, hogy majd természetes úton szülök gátvédelemmel, másnap már törökülésben szoptatok a kórházban, miközben az apja meg a nagyfiam körülrajonganak minket.

Ehhez képest volt ugye ez a programozottból sürgősségivé vált császár, a felkelési nehézségeim miatt az első két napon a nagyfiamat inkább nem hívtam be, hiszen rossz lett volna neki abban az állapotban látni engem, a harmadik napon pedig elkezdett taknyolni, így a kórházi látogatás elmaradt. Mivel éjjel szültem, csak a negyedik napon mehettünk (volna) haza, így a harmadik nap estéjén még bőven a kórházban ért a hír, hogy baj van, Kari kétszer hányt. Mivel ez élete első és második hányása volt, tudtam, hogy tényleg baj van.

Az éjszaka részünkről viszonylag nyugisan telt, másnap reggel tudtam meg, hogy Kari egész éjjel, zsinórban hányt, egy percet sem aludtak az apjával. Meglehetősen rossz állapotban volt testileg és lelkileg is az én pici (nagy) fiam, én itt ezen a ponton elkezdtem bőgni a tehetetlenségtől, mert tudtam, hogy borzasztó neki, hogy anya nélkül kell ezt megélnie, és azt is tudtam, hogy így nem mehetünk haza Dalma miatt.

Szerintem én voltam az egyetlen aznap reggel a csecsemőosztályon, aki a reggel 9 órás vizitre úgy sorakozott fel, hogy szorongott a hazamenés lehetőségétől. Én és Dalma voltunk az utolsók, megvizsgálták őt, mindent rendben találtak, mehettünk volna haza, ám akkor feltettem a kérdést az ügyeletes újszülött szakértőnek (mondd szépen: neonatológus), hogy mi van olyankor, ha a nagyfiam egy meglehetősen agresszív hányós vírussal van éppen otthon.

A nő szétette a kezét, és szebben ugyan, de lényegében azt mondta, hogy ő bizony nem vállalja a felelősséget, kérdezzem meg a saját gyerekorvosunkat, hogy mi a véleménye az esetről, hiszen ő ismeri a nagyfiút meg a családot, és ha ő azt mondja, ne menjünk még haza, akkor maradhatunk 1-2 napot.

A gyerekorvosunk persze nem volt elérhető, május elseje lévén, én bőgtem, mint akinél megnyitották a csapot, a dokik, nővérek, szülésznők és csecsemősök ide-oda járkáltak (amúgy is) a szobában, persze mindenki megkérdezte, megyünk-e haza, én meg mindegyik kérdésnél csak zokogni tudtam, szar lehetett nézni is, nemhogy nekem. A gyerekorvosnak küldtem SMS-t, fél órán belül visszahívott, és megegyeztünk abban, hogy egyelőre maradunk a kórházban, akkor mehetünk haza, ha Kari már 24 órája nem hányt, és akkor is a légtér még fertőzhet, karantént kell majd tartanunk. Utána visszahívta a gyerekeim apját is, és kiadta az instrukciókat, beszerzendő gyógyszereket. A gyerekeim apjával folyamatosan ment az SMS kommunikáció, hogy épp hogy állunk a hányással, ivással, evéssel, minden kijön belőle, a víz is kijön belőle, a gyermek teljes apátiában, nem beszél, valahol messze van, én remegek az idegtől, közben szoptatok, már amennyit tudok, és bőgök, a lehető legkevesebbet, de akkor sem tudom elzárni.

Otthon az áthányt éjszaka után terjengett a hányásszag, a Karira a szülés éjjelén vigyázó barátnő átjött és eléggé odatette magát, mert felmosott, kiszellőztetett, mosásba kerültek az összehányt ruhák, párnák, plüssök. Nagyszülői segítséget aznapra vártunk amúgy is, fel is hívtam anyukámat, hogy hátha tudnak hamarabb indulni (a barátnője hozta el), hát az volt a helyzet, hogy ők hajnalig dumáltak, alig aludtak, nem tudták, hogy baj van. Szerintem anyukámnak még akkor és ott sem esett le, csak amikor végre odaértek hozzánk és meglátta Karit, aki egyébként folyamatosan aludt, amikor nem, akkor épp befosott, az apja meg pakolta bele az előírt gyógyszereket alul-felül, és reménykedett, hogy nem jönnek ki egyik irányban sem.

Persze annyira azért képben volt, hogy aznap mentünk volna haza, de az apja azt mondta neki, nem megyünk, mert Dalma besárgult és még maradnunk kell. Szerencsére volt ennyi esze, hogy ne a Kari betegségére fogja, mert attól biztos még jobban megzakkant volna szegénykém. Kari mindeközben továbbra is szótlan, kedvetlen, de bármit kérdeztek tőle, a válasz az volt, hogy nem fáj semmi, minden rendben, közben meg hányt nagyokat. Kezdtük sejteni, hogy infúzió nélkül nem ússzuk meg, első körben jó lett volna találni valami házhoz jövős szolgálatot, de mégis inkább ügyelet lett belőle.

Az én drága nagyfiam persze végig azt mondta, hogy jól van, nincs semmi baja, majd a Heim Pál kórház betegfelvételi pultja előtt összerogyott. Azonnal előre vették és kapta az infúziót, egész éjjelre benntartották, de mivel teltház volt, nem volt hely az osztályon, hanem csak a sürgősségi végében kaptak egy ágyat, tömegszálláson, egy rozzant széken "aludt" mellette apa egész éjjel, közvetlen mellettük pici baba, síráshegyek. És másnap reggel ki is tették őket, mert már sokkal jobban festett, evett is, ivott is keveset. Aztán az autóban összehányta magát, ez lelkileg megint visszavetette szegényként, újra nem szólt senkihez, csak szomorkodott a nagyanyján lógva a sötétben... Valószínű bár tudta, hogy nem leszünk otthon, mégis szar volt neki az üres lakásba belépni, ahol én nem vagyok ott.

Így telt a késő délelőtt és a kora délután, majd a barátnő ismét besegített, mert átvitte a lányát (nemrég esett át ugyanezen, esélytelen volt, hogy visszakapja), akivel egy csoportba járnak Karival, és végre lett egy kis jókedv, az erőtlenségtől fekve, de legalább játék is volt egy kicsi, mi, szülők végre fellélegeztünk, hogy talán túl van a nehezén, belőlem már ekkor dőlt a tej, Dalma pedig még csak evett és aludt, hát azóta sem pihentem annyit, mint az utolsó kórházi napokon.

Másnap a barátnő vitt minket haza, ezt sem épp így képzeltem, de már mindegy volt, csak Kari legyen jobban, leírhatatlan volt az a lelkiállapot, amikor beléptem a lakásba és megpillantottam az elesett, szomorú, csont és bőr fiamat, hát nem volt egymás nyakába borulás, csak csendesen leültem mellé, és simogatni kezdtem, közben Dalma hordozóval együtt felkerült a dohányzóasztalra, Kari szemében megcsillant némi érdeklődés, rámosolygott, megnézte, én meg próbáltam közös témát találni, nézd csak, nekem itt kötötték be a branült, még látszik a helye - mutatta, hogy neki is, és mondta, hogy neki egyáltalán nem fájt és nagyon bátor volt, de mindezt olyan komolyan, és olyan óriási szomorú szemmel, hogy én ott majdnem összeomlottam, és hát kellett pár nap, mire teljesen magához tért szegénykém, és jött a huncutkodás meg a rosszaság.

Ebben persze semmt nem segített az, hogy másnap volt még egy kis utóhányásos ijedelem, de szerencsére csak a gyomrát terheltük meg a hosszas koplalás után, aztán most már egyébként a következő betegségéből lábadozik, pedig csak az ovis anyák napjára mentünk el együtt, az alatt az egy óra alatt szerzett egy lázastaknyos vírust, de ez nem olyan vészes, már olyan rossz, mint hét ördög, de persze Dalmához még mindig nem merem rendesen odaengedni a vírus miatt, így csak halványan simogatja vagy messziről nézi, a két betegség között egyszer segített fürdetni is.

Közben Dalma már három hetes lett ma, és már közel nem csak eszik és alszik, sajnos hozzá megérkezett a hasfájás, mondhatni belecsaptunk a lecsóba ezen a héten, hogy már egyedül vagy a kettővel, az egyik beteg, a másik nyűgös, na majd ezt is leírom egyszer, szép napjaink vannak.